Töredék-másodperc

Az volt az utolsó közös karácsonyom vele. Látszólag minden nagyon szépnek tűnt. Az ünnepi díszek a fán úgy csillogtak, mint gyermekszemek ajándékbontáskor. Egész nap mosolyogtam, beszéltem hozzá, hogy legalább erre a napra visszatérjen közénk, de ő csak egy-egy töredék-másodpercre volt jelen. Akkor persze egyáltalán nem jutott eszembe, hogy ez a karácsony lesz az utolsó közös emlék....

Az a reggel is úgy kezdődött, mint az elmúlt öt évben minden szombaton. Reggel bementem érte az Otthonba, hogy hazavigyem az ünnepre, de ő azt sem tudta, hogy hétfő van-e, vagy péntek, karácsony, vagy húsvét, nem is érdekelte. Neki minden nap egyforma volt. Amikor beléptem az ajtón, egykedvűen nézett rám, majd egy halvány eldugott huncut mosoly mégiscsak megjelent az arcán. Még megismert, vagy csak ismerős voltam neki, ez örök titok marad. Ekkor már jó ideje én voltam az egyetlen, akit valahogyan megőrzött emlékezetében. Néha a férjének nézett, néha az apjának, de tudta, hogy hozzá tartozom. Amikor besegítettem őt az autóba, feltettem az ilyenkor szokásos kérdést, hogy szerinte hova megyünk. Persze halvány fogalma sem volt. Amikor megérkeztünk a ház elé - mint mindig az utolsó hónapokban - rossz lépcsőház felé indult és a liftből kiszállva is a szomszédba akart menni. A karácsonyfa láttán a szeme sem rebbent, de nem is foglalkozott vele, olyan volt, mint egy kis robotbaba. Leültettem a kényelmes fotelbe, lesegítettem a cipőjét és meséltem neki mindenről, ami csak eszembe jutott, de látszott rajta, hogy nem ért semmit.

Pedig ő sosem volt ilyen. Komoly beosztásban volt, zálogházvezetőként dolgozott, amíg súlyos betegsége el nem érte még '89-ben. Mindig korán kelt, és sosem zavarta, hogy én aludnék, kajakra kitárta az ablakot, és onnantól már nekem sem ment az alvás. Talán ezért nem tudok a mai napig fél hatnál tovább aludni. Amikor pedig este hazajött, már perlekedett velem, ha rendetlenség volt a szobámban és állandóan a leckével nyúzott. Gyermekszemmel anyának inkább különleges volt, mint jó, ugyanis sohasem tudta kimutatni a szeretetét, nem ölelgetett, nem becézett, nem kényeztetett. Ettől azért még éreztem, tudtam, hogy a gyerekeit mindennél és mindenkinél jobban szereti. Sok embert irigylek, akiknek az édesanyja főztje etalon. Nos, anyu nem volt jó szakács, egyedül a töltött káposztája, és a kakaós sütije volt telitalálat, de a többi... Azért így is felnőttem.

Az utolsó karácsonyon csak ült a fotelben és bámult a nagyvilágba. Nem érdekelte semmi, fel sem fogta hol van. Én megpróbáltam visszahozni közénk és néha, pár töredék-másodpercre meg is érkezett, hogy aztán újra elrévedjen a sajátmaga alkotta különleges világban. Este, vacsora után visszavittem az otthonba, szegényke már arra sem emlékezett, hogy merre járt és arra sem, hogy mit evett.

Régóta tisztában voltam azzal, hogy az elmúlás elkerülhetetlen, ezért inkább igyekeztem örülni minden egyes percnek,  amíg velem van és csak remélhettem, hogy lesz még közös karácsonyunk, de a sors közbeszólt, elérkezett az idő és ő szép csöndben elaludt örökre...

Magamra hagyott. Hinni akarom azt, hogy sokkal jobb helyre került és ezt el kell fogadnom, de azért - talán némi önzőségből - őszintén remélem, hogy ma este, gyertyagyújtás után ha felnézek a csillagos égboltra és kiválasztom a legfényesebbet, akkor megláthatom őt, mert legyen bárhol, ezt a töredék-másodpercet megérdemlem... 

Fiery