Táncdalfesztivál '66 - A Nagy Generáció születése – Toldy Mária interjú

Elérkeztünk az első Táncdalfesztiválról szóló sorozatunk utolsó fejezetéhez, melyben Toldy Mária mesél a hazai tánczene születéséről, felnőtté válásáról. A beatzene későbbi berobbanásával a műfaj kissé háttérbe szorult, de csak a fiatalok részéről. Egyébként a tánczenét nem kellett temetni, hiszen az ifjúság támogatása nélkül is köszönte szépen, jól megvolt egészen a '70-es évekig, amikor a diszkó végleg leváltotta a táncdalt és a generációk újra egymásra találtak.

Toldy Mária már 19 évesen kisebb kultúrházakban lépett fel olyan muzsikusokkal, mint Bergendy István. Hangjára, tehetségére hamar felfigyelt a szakma és lehetőséget kapott a Magyar Rádió tánczenei stúdiójában  énektanulmányainak megkezdésére. A Lipcsei fesztiválon mutatkozott be, ahol a Barna bőrű hableány című dalt énekelte hatalmas sikerrel. Első igazi slágere a Húszéves vagyok, ami azonnal közönség kedvenc lett. A hagyományos tánczene egyik kiemelkedő képviselőjeként - tehetségével, szerénységével és a zene iránti tiszteletével - egyértelmű volt az út az 1966-os első Táncdalfesztiválra, ahol a Más ez a szerelem című dalával megosztott első díjat, és előadói díjat nyert.

Hogyan ismerkedett meg a zenével?

A zenével már egészen kis koromban, a családomban ismerkedtem meg. Tulajdonképpen bele születtem a zenébe. Édesanyám zongorázott, a bátyám énekelt, főiskolára járt és én is tanultam zongorázni, kötelező volt nálunk zenélni. Amikor kislány voltam, állandóan szerepelni akartam, otthon megtanultam a dalokat, aztán amikor kimentem a játszótérre, ahol ott volt közönségem, elénekeltem nekik az összes dalt, amit tudtam.

Hogyan lett táncdalénekes?

Volt egy családi együttesünk, a Toldy énekhármas. A bátyámmal és az unokatestvéremmel kezdtünk énekelgetni kultúrházakban. Szirmay Márta nagyszerű énekesnő volt akkor és ő meghallott engem egyik fellépésünkön és közölte velem, hogy szívesen megtanítana engem énekelni, mert tehetségesnek talált. Közben megalakult egy big band (a big band a dzsesszzenében – nagyzenekar. Általában 12 -20 főből áll - a szerk.), melynek a vezetője Tóth Zoltán volt, Bergendy Pista szaxofonozott és Szudi Jani dobolt. Be akartak kerülni a rádióba, de a zenekar túl nagy létszámú volt, úgyhogy Zoltán szűkített a csapaton és szólt nekem is, hogy - "Marcsa gyere te is, te úgysem vagy fontos! Gyere énekelj, színezd a képet". - Én meg persze boldogan mentem, de ha előre tudom, hogy figyelni fognak, megijedtem volna. 19 éves voltam, és úgy emlékszem, hogy egy Ella Fitzgerald számot énekeltem fel a 11-es, vagy a 13-as stúdióban. Javában zajlott a felvétel és ahogy kinézek az üvegen keresztül, csak azt látom, hogy egyre többen ülnek velem szemben a lehallgatóban. Ott ült többek között Bágya András is - aki később a férjem lett. A hangfelvétel után behívott és azt mondta, hogy szerinte tehetséges vagyok, indul egy stúdió, ahol ilyen fiatal tehetségeket tanítanak és jelentkezzek én is. Így kerültem a rádióba, ahol éltanuló lettem. 

Mikor jött az első siker?

1960-ban kivittek a lipcsei zenei fesztiválra, mint ifjú reménységet és velem volt Németh Lehel, a Rádió Tánczenekara Zsoldos Imrével és Sárosi Kati is. Elénekeltem a Barna bőrű hableány című dalt és nagyon nagy sikert arattam vele és ettől kezdve sínen volt az életem, mert a rádió már folyamatosan készített velem felvételeket.

Ezek után már lehetett énekesi pályát tervezni?

Én nem terveztem soha semmit, azt sem terveztem, hogy énekesnő leszek. Ez egy véletlen folyamat volt, abszolút nem akartam én énekesnő lenni. Csak tanítani szerettem volna mindig, de van olyan, hogy elkap és visz az ár és ahogy bekerültem a rádióba, már vitt az ár. Nem terveztem...

Ebben az időben a beatzenészek még csak angolul voltak hajlandóak énekelni...

Mi pedig csak magyarul énekelhettünk, angolul abban az időben nem volt szabad énekelni. Megkaptam egy dalt és minden erőmmel és tudásommal igyekeztem úgy kidolgozni, hogy az jó legyen. Az első dal, amit kaptam, a Húszéves vagyok, ami azonnal sláger lett. Jöttek a dalok sorban, de mind magyarul. A '60-as évek közepén jött divatba a sanremoi dalfesztivál, amit hallgathattuk és ezek a triolás olasz dalok nagyon szépek voltak és akkor a magyar zeneszerzők is írtak hasonlókat nekünk, de azokat is magyarul énekeltük.

Milyen volt a kapcsolatuk a beatzenészekkel?

Mikortól mondjuk, hogy van beatzene? Én azt hiszem a Leventéékre már mondhatjuk. Nagyon szerettem az Illést, de az Omegát is és az összes beatzenekart. Az egy más világ, amit mi csináltunk és ők is egy egész más világ voltak, mint mi.

És akkor jött a Táncdalfesztivál '66...

Terjedni kezdett a hír, hogy lesz itthon, Magyarországon is egy olyan fesztivál, mint a Sanremo. Mint mindenki más, én is több dallal indultam, de azok az elődöntőkben kiestek, úgy tűnik, hogy azokat nem akarta a zsűri, egyedül a Más ez a szerelem jutott be. Bágya András írta a zenét, mind a ketten rengeteget dolgoztunk azon, hogy ez a dal sikeres legyen. 

A táncdalénekesek hogyan kapták a dalokat?

Milyen szerencsések voltunk mi akkori énekesek, akik olyan dalt kaptak, amit még senki nem énekelt. A szerzők írtak nekünk és mi elénekeltük azokat. Az én dalomat András hangszerelte és bele hangszerelt egy gyönyörű hegedű szólót, ami olyan szép volt, hogy sírni tudtam tőle. Megcsinálta az arragement itthon és felzongorázta és már akkor éreztem, hogy ez milyen szép lesz nagy zenekarral. Csodálatos élmény volt.

Hogyan bírálták el, hogy melyik dalt ki kapja?

Volt a rádióban egy bizottság, a Sanzon Bizottság, ha jól emlékszem, ide kellett a zeneszerzők dalait beadni és vagy elfogadták, vagy nem fogadták el. Amikor elfogadták a szerzeményt, akkor már osztották is ki az akkori énekeseknek, futó énekeseknek. 

A közönség mellett a szakma is elismerte a tehetséget...

A fesztiválra készülve az első próbán, amikor elénekeltem a dalt, már éreztem, hogy nem énekeltem olyan rosszul, ugyanis a legnagyobb elismerést kaptam magától a zenekartól, mert a vonóval elkezdték ütögetni a pultot. Ez nagyon megható volt, tudtam, hogy jó ez a dal. A végén, mikor átvettem a díjat, rengetegszer énekeltették el velem a dalt és már felkapcsolták a világítást és még akkor is újra el kellett énekelnem, de örömmel tettem. 

Milyen sikert hozott Önnek a fesztivál?

Jöttek a levelek, de borítékban, anyám zsákokba gyűjtötte össze. Sokáig a pincében volt a több zsák levél amire sajnos sosem tudtam válaszolni, mert felléptem, dolgoztam és…

A hangja után egy ország ismerte meg az arcát is…

A döntő idején az utcán nem volt ember, mindenki a tévét nézte és drukkolt valakinek. De amikor másnap kimentem az utcára, mindenkinek volt hozzám egy-két kedves szava. Bementem a Röltexbe és már ugrott is hozzám az eladó, hogy "jaj művésznő, mit adhatok önnek?" Akárhova mentem, mindenhol nagy szeretettel fogadtak és ez nagyon jól esett - olyan jól esett -, hogy szeretnek.

Ennyi év után is emlékszik még a közönség?

A fesztivál után a dalt a közönség megszerette, de még most is sokan írnak róla. A lányom (Malek Andrea - a szerk.), aki fellépett valahol, azt mesélte, hogy a fellépése után rengetegen mentek oda hozzá gratulálni és mondták neki, hogy hasonlít a mamájára és öleljük, pusziljuk. De ott vagyok a facebookon is és még mindig ömlenek a levelek, hogy hogy szerették a dalaimat és mennyi szépet adtak ezek a dalok nekik…

Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy emlékeit megosztotta velünk. Az elhangzott beszélgetésekből kiderült, hogy a Táncdalfesztivál ötlete a lázadó beatzene lenyugtatására és a tánczenébe való beolvasztásra született, de a végeredményt már tudjuk, az új műfajt hazánkban a fesztivál indította hódító útjára. Persze, 1965-66-ra a beat is finomodott, hiszen megszülettek az első saját gyártmányú szerzemények. Kifejezetten érdekes Bródy mondata, miszerint rájöttek, hogy ők is tudnának ilyen dalokat írni - mint a külföldi példaképek -, csakhogy nem tudnak angolul. Felvetődik a kérdés, ha akkor Bródy tud angolul, akkor merre ment volna tovább a hazai beatzene? Nem zsákutca lett volna ez az út?

Az operettet az '50-es évek végén felváltotta a táncdal, ami egészen a beat megérkezéséig egyeduralkodó volt. A tánczene látványosan háttérbe szorult, de csak a fiatalok körében, hiszen 25 éves kortól fölfelé (nemzedékváltás) mindenki megmaradt tánczene rajongónak, szóval így is elég nagy piac maradt. 

Bár a Táncdalfesztivált követően voltak átjárások a műfaj képviselői közt, a stíluskülönbség fejlődéstörténet közben az átfedés mégis csak megtörtént.  Itthon a tánczenéből kialakult a diszkó és a popzene, míg a beat kitermelte magából a rock és a popzenét. 2000 környékétől elértük, hogy a fiatalok nagyon nagy része már elsősorban nem a zenén keresztül üzen. A zene szinte teljesen megszűnt a lázadás szimbólumának lenni mégpedig azért, mert a '60-as évektől nehéz volt rátalálni az útra és mindennel és mindenkivel harcolni kellett akár egy dal elismertségéért is.Táncdalok folyamatosan hallhatóak voltak a rádióban, ezért fordultak dacból a beat felé. Amikor a beat is elfogadott lett, akkor a rockzene szolgált a fiatalok váraként. Ma pedig a világon bárhol elkészült szerzeményt pillanatok alatt megkapja a "vásárló" és ha holnap ráun, ugyanilyen rövid idő alatt talál egy másikat. Nincs miért küzdeni, nincs miért lázadni többé...

Vége (Hamarosan a televízió műsorán)

Készítette: Fiery