Táncdalfesztivál '66 - A Nagy Generáció születése – Kóbor János interjú

Amikor a Táncdalfesztivál '66 című dokumentumfilmet készítettük, eszünkbe sem jutott, hogy a műsor megjelenéséig komoly veszteségeink lesznek, pedig azóta elvesztettük Dobos Attilát és következő interjú alanyunkat, Kóbor Jánost is. Ez utóbbi beszélgetés a Covid idején készült, amikor már kezdtünk abban hinni, hogy a vírus elleni harcot megnyerjük. Sajnos nem mindenki. Őszintén sajnálom, hogy Kóbor János nem maradt velünk tovább, de az ő emlékezései is hozzá járultak ahhoz, hogy a teljes egészet megismerve valóságos képet alkothasson az utókor a Nagy Generáció időszakáról. Utólag is köszönöm a tartalmas beszélgetést, legyen neki könnyű a föld...… (Máthé József "Fiery")

Hogyan ismerkedtél meg a zenével?

A szüleim már 6-7 éves koromban elvittek az operába, életem első nagy zenei élménye Verdi Trubadurja volt és ez akkora hatással volt rám, hogy 10 éves koromig az összes Verdi operát megnéztem. Aztán jött Puccini, Mascagni, de ezek már nem annyira tetszettek. Egy idő után kezdett zavarni az operában még az is, ahogy énekelnek. Ezt édesanyám ezt észrevette és elvitt a Zeneakadémiára egy Liszt Ferenc hangversenyre, ami annyira bennem maradt, hogy hetekig nem mentek ki a dallamok a fejemből. Innentől kezdve számomra ez volt a ZENE, de aztán jött a sport és az minden addigi érzést elvitt. Kocsis Sanyi szerettem volna lenni, vagy Puskás, Hidegkuti, vagy Bozsik. Az '52-es Helsinki olimpia pedig már rányitott a teljes sportvilágra, ahol 16 aranyat nyertünk és a Szovjetek és az amerikaiak mögött mi lettünk a harmadikak.

Hogyan közeledtél a beatzenéhez?

Építész mérnöknek készültem, hiszem a nagybátyám és a nagyapám is építészek voltak. A szüleim közgazdászok voltak, de az nem érdekelt engem. Egyértelműnek látszott az utam, már az óvodában is vonalzóval és rajztáblával ballagtam, azzal a felkiáltással, ha nagy leszek, építészmérnök leszek. A sportot nagyon szerettem, de az igazi célom a Műszaki Egyetem Építészmérnöki kara volt. A Magyarországon hallgatható zene 13 éves koromig nem érintett meg, de 1957 karácsonyán kaptam Nyugat-Németországból egy 33-as fordulatú nagylemezt, ami egy kicsit átformált. Otthon le sem tudtuk játszani, mert a mi lejátszónk csak 78-as fordulatú bakeliteket volt képes. Engem viszont egyre jobban érdekelt, hogy mit tartalmazhat az album, mert a borítón lévő srác nagyon szimpatikus fazon volt. Szüleim szereztek egy csehszlovák gyártmányú lejátszót és azon végre meghallottam és nem hittem a fülemnek. Nem értettem semmit. Biztos, hogy csak szimfóniák és operák léteznek zene címen? Elvis Presley Golden Records albuma volt, az addig megjelent kislemezeinek gyűjteménye. Lauxnak Józsinak mutattam először, aki egyébként az osztálytársam volt, ő mondta, hogy hallott már erről a fickóról és elmesélte, hogy amikor Budapesten volt a Műkorcsolya Európa-bajnokság, a záró napon állati érdekes zenékre táncoltak a nyugati versenyzők. Innentől kezdve folyamatosan ilyen lemezeket kértem és egy fél éven belül olyan gyűjteményünk volt, hogy szinte az amerikai '50-es évek zenei élete már katalogizálva volt nálunk. Eszünkbe sem jutott, hogy ilyet európai ember tud csinálni, mert Amerika olyan volt, hogy valószínűleg nem is ezen a bolygón van. A döntő lépést a könnyűzene felé az hozta meg, hogy kaptam 1959 karácsonyán egy kislemezt. Az azon szereplő zenészek számomra addig ismeretlenek voltak és megállapítottuk róluk, hogy ezek kb velünk egykorúak. Feltettük a lejátszóra és amikor megszólalt a zene, leesett az állunk. Cliff Richard és a Shadows volt rajta. Később kiderült, hogy tényleg csak egy-két évvel idősebbek nálunk. Rájöttünk, ha az angolok is tudnak ilyet, akkor lehet, hogy még itt Európa közepén is képesek lehetünk rá, de még évekbe tellett, mire mi is belekezdtünk a beatzenélésbe.

Hogyan született meg az első zenekarod?

1959 őszén, a gimnázium 3. osztályában alapítottuk meg első zenekarunkat. Láttuk a Shadows gitárjait és azt hittük, hogy ilyen hangszer nincs is Európában, de Varsányi - aki később az Omega basszusgitárosa lett -, azt mondta, hogy ez nem okozhat nekünk problémát, hiszen egy ilyen hangszer elkészítése csak fizika. Mindannyian nagyon jó matekosok voltunk, reál osztályba jártunk, nem volt kétséges, hogy erősítővel, elektronikus hangszerrel megoldhatjuk, ahol nem érdekes a hangszer rezonáns doboza, egy egyszerű fadarab elég. Már csak az volt a kérdés, hogy milyen hangszerek kellenek egy zenekarba, akkor megnéztük Amerikában hogyan áll össze egy zenekar. Kell egy dob, nagybőgő, zongora, legalább egy gitár, szaxofon, ne adj isten trombita. Beledobáltuk a nevünket egy kalapba, és kisorsoltuk, hogy ki milyen pozíciót töltsön be a zenekarban. Laux mondta, hogy a dobot vegyük ki, mert ha nem ő dobol, akkor ez az egész zenekarosdi nem is érdekli. Az énekórai tapasztalataink alapján gyorsan rájöttünk, hogy tényleg az való neki. 1960-ra elkészítettük az erősítőinket és a hangszereinket és még ebben az évben megtörtént az első fellépésünk is a Kaffka Margit leánygimnáziumban egy szalagavató bulin. Tíz Shadows számot játszottunk négyszer-ötször oda-vissza és mindenki meglepődött, mert nem gondolták, hogy ilyen létezhet Magyarországon.

Mennyire volt ciki akkor még magyarul énekelni?

Angolul nem okozott problémát énekelni, mert a műfaj nyelve eleve angol volt. Lassan elindult egy próbálkozás, miszerint a kelet-németek, a csehek, és később a magyarok is elkezdték az angol nyelvű dalokat lefordítani saját nyelvre. Nálunk Breitner János énekelt Paul Anka számokat, de szerintem borzasztó volt. Meztelen lett a király, ebben a formában már nem ugyanaz. A mi esetünkben egyértelmű volt, hogy az eredeti angolszász dalokat a legtökéletesebben utánozzuk, fel sem merült bennünk, hogy magyarul énekeljünk, másrészt mi ezt csak magunknak csináltuk. Úgy voltunk vele, hogy legfeljebb akkor játszunk másoknak, ha meghívnak egy-két helyre. Nem volt bennünk, hogy profi vagy fél amatőr szinten csináljuk és ahhoz, hogy saját számokban gondolkodjunk a '60-as évek közepéig sem merült fel. Talán az Illés volt az első, akik saját dalt készítettek. Talán a Kisstadionban volt egy "Gitárpárbaj" című koncert, ahol az akkor létező összes ismert zenekar fellépett. Mi persze természetesen csak a jól ismert nemzetközi nagy számokat játszottuk. Az Illés ott eljátszotta a saját számát és én meg voltam nyugodva, hogy ez akkor ennyi. Úgy emlékszem, hogy nem is arattak ezzel túl nagy sikert, mert a közönség is az angol nyelvű dalokat szerette, nem érdekelt a hazai zene senkit.

Mennyire szólt bele a hatalom a beat-életbe?

A hatalom nem kimondottan érdeklődött, de az biztosan foglalkoztatta őket, hogy a beatzene milyen hatással van a fiatalokra. Elég korán felismerték azt, hogy ez egy egész jó kis szelep, ezért az elején, amikor még angolul énekeltünk semmiféle kontroll nem volt. Az iskolai koncertjeinken azt játszottunk, amit akartunk. Később amikor a beat együtteseknek saját klubjuk lett, már talán kicsit jobban figyelték, hogy mi történik ott. A miénk volt a legnépszerűbb klub az Eötvös klub, oda bejutni lehetetlen volt. Figyeltek is, mert az már a belvárosban volt, gyanús egyetemisták jártak oda, de elsősorban a lányosztályoknak volt a kedvenc helye. Semmi komolyabb kontrollt nem gyakoroltak velünk szemben, de miért is akartak volna, mert mi nem akartuk megdönteni a rendszert. Én úgy voltam vele, hogy 1966-ban befejezem az egyetemet és abbahagyom a zenélést, ha lett volna politikai nyomás, meg is tettem volna.

Az öltözéketek, vagy a nagy hajatok okozott problémát?

A beatzenében nagyon egyszerű szövegek voltak, még a Beatles sem okozott gondot, ők is jól öltözöttek voltak, sokkal inkább a Rolling Stones lógott ki a sorból az öltözködésével és a szövegeivel egyaránt. Az más kérdés, hogy amikor a televízióba mentünk, a rendező kérte, hogy egy kicsit simítsuk le a hajunkat, azt nem kérte, hogy vágassuk le, de teljesítettük a kérést, utána megráztuk a fejünket és újra nagy volt a lobonc.

Mikor jöttetek rá, hogy a koncerteken mégis csak magyarul kell megszólalni?

Amikor az Illés teljesen ráállt a saját dalokra, akkor mi is elgondolkodtunk azon, hogy ez a jövő. 1967-ben, amikor már mindannyian lediplomáztunk engem még mindig leginkább az foglalkoztatott, hogy Budapesten maradhassak és el tudjak helyezkedni egy tervező intézetnél, engem nem nagyon érdekelt, hogy mi a jövője a műfajnak.

Hogyan emlékszel az első saját dalokra?

Magyarul először talán 1966-ban próbálkoztunk, és volt is egy olyan számunk, ami a The Who együttes My Generation című dalán alapult, de szöveget nem tudtunk írni, ezért Somogyi Pali írt két szöveget, az egyiknek az volt a címe, hogy Sósperec, a másik pedig Közmondások, gyakorlatilag közmondásokat rakott össze. Amikor elindult a The Who féle dal, az nagyon rockos volt, ott nem volt semmi baj, de amikor megszólaltunk mindenki tátott szájjal nézett, szerintem csak rontottunk rajta. Amikor jöttek az újabb másolandó számok, akkor éreztük, hogy olyan ez, mintha a BL döntő után megnéznénk egy falusi másodosztály meccsét. 1967-től a Picivel kezdtük újra írni, az első a Rózsafák volt, de az se tetszett, azért kezdtünk beatzenét játszani, hogy ne ilyet kelljen, ez egy keringő és még a címe is… Éreztem, hogy ezt nem tudom szívből énekelni, ezért Laci énekelte fel, ráadásul nagyon jól. A második már keményebb nóta volt, az Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám, de ez meg nekem giccsesnek tűnt, mert az én anyukám ilyet soha nem mondott, nem is érdekelte, hogy mekkora a hajam. Somló jelentkezett, hogy ő ezt felénekli, de ő volt a másik, aki nem akart magyarul énekelni, ezért végig röhögtük a felvételt. Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik az apukám. Csak hülyéskedett végig. Ez a két szám megjelent egy kislemezen, és ez nagyon tetszett az Omega stabil közönségének, aki nem ezért volt ránk büszke. Pici megkérdezett, hogy én milyen számokat énekelnék szívesen? Mondtam neki, hogy a világban már létezik a Led Zeppelin, a Deep Purple, Jimmy Hendrix, próbáljunk meg valami olyat. Aztán lehozta a Bámulnak rám az emberek zenéjét és ez már nagyon tetszett. Adamis Annával az Egyetemi Színpadon ismerkedtünk össze és mondta, hogy ír erre a zenére szöveget. Piciben mindig is volt egy olyan készség, hogy bemond egy vezérmotívumot, például, hogy erre azt találta ki, hogy Nem tilthatom meg és ez tetszett nekem, Ancsa megírta a szöveget és volt egy szép kiállás is benne és ez már úgy rendben volt. Innentől Picivel is megtaláltuk a közös nevezőt, ő már tudta, hogy mit vállalok én fel. Nálunk az volt a jó, hogy többen is énekeltek, ezért az Omegával egy nagyon széles skálán kezdtünk énekelni magyarul, sokkal több stílussal próbálkozhattunk, mint a többiek. Zorán miatt a Metrónak ugyanolyan stabil stílusa volt, mint az Illésnek, mert Levi meghatározta a zenekart, de az is mázlijuk volt, hogy Bródyval az elejétől csodálatos szerzőpáros lettek McCartney – Lennon mintájára. Az ő mintájukra viszont nálunk is kialakult a Presser – Adamis. Picinek több lehetősége volt, mert többünknek tudott komponálni.

Mire gondoltál, amikor megtudtad, hogy lesz Táncdalfesztivál?

1966-ban a záróvizsgáim kötöttek le meg az, hogy nyárra sikerült a Balatonon, Alsóörsön egy étteremben, a zenekarnak szerezni fellépőhelyet, ahol minden hétvégén játszhattunk. Nagyon feldobott minket, hogy egész nyáron a Balatonon lehetünk. Hallottuk, hogy lesz egy Táncdalfesztivál, de úgy gondoltuk, hogy az nem nekünk való, mi épp azért kezdtünk ilyen zenét játszani, hogy ne olyat kelljen hallgatni. A táncdal szó egyértelműen azt jelentette, hogy az nem a mi műfajunk. Szóba se került, hogy azon részt akarunk venni. Az Omega azért volt egészen más csapat, mint a többi, mert nálunk mindenki diplomás volt, még csak véletlenül sem jutott eszünkbe, hogy ebből éljünk meg életünk végéig.

Mitől változott meg a véleményetek 1967-re?

1967-ben volt az első lényeges tagcsere az Omegában, mert Varsányi és Kovacsics inkább elektromérnökök szerettek volna lenni, helyettük érkezett a két zenei konzervatóriumot végzett srác, a Mihály Tomi és Molnár Gyuri, majd utánuk Presser Gábor. Én akkor sem voltam még meggyőződve, hogy ezek után maradok a zenénél. Ha a legjobb tervezőintézethez kerültem volna, nem lett volna kérdés, de én középülettervezési tanszéken végeztem és egy olyan tervezőirodához kerültem volna, ahol szocreál lakóházakat, számomra érdektelen épületeket kellett volna tervezni, úgy voltam vele, hogy ez még nem az, amiért abba hagynám a zenélést. A zenét tanult új tagokkal azonban már felmerült az a kérdés, hogy ha a csapat jövőjén gondolkodunk, akkor számolnunk kell a Táncdalfesztivállal, mert az ismertséget egy pillanat alatt a százszorosára emeli. Nem csak a belvárosban fognak minket ismerni, hanem Nyíregyházán, Egerben, vagy Zalaegerszegen is. Akkor már fele-fele arányban voltak a zenei indíttatású tagok és a csapat nagy többséggel úgy döntött, hogy vegyünk részt, ami egyébként csak olyan félig-meddig részvétel volt, hiszen nem saját számot játszottunk, hanem Zalatnay Cinit kísértük. Cini kapott egy Majláth Júlia szerzeményt és mi vállaltuk, hogy áthangszereljük beatesre, ami a Pici feladata volt. Legnagyobb meglepetésünkre megnyertük a fesztivált.

És még ezek után is azon gondolkodtál, hogy menni vagy maradni?

Úgy voltunk vele, hogy majd a Metro meg az Illés úgy is tovább viszi, mi nem akartunk semmilyen versenybe beleszállni. Még a nevet sem mi választottuk magunknak, nem volt szükségünk névre, hanem kaptuk. Nem volt jelentősége, Persze, nekünk nem tetszett a név, de úgy voltunk vele, hogy legyen… Gyakorlatilag az alap Omega 1959-ben lépett először fel, '62-től hívták Omegának és '67-ben még mindig nem volt biztos, hogy folytatjuk. Az, hogy megnyertük a fesztivált, csak azt jelezte, hogy ez könnyű győzelem volt, mivel nem tettünk érte semmit. A többiek viszont meglátták a fantáziát, hogy van értelme tovább csinálni. Engem az győzött meg, hogy másnap az utcára nem lehetett kimenni úgy, hogy ne mutogassanak rám.

Mennyire volt nehéz bejutni a rádióba?

A rádióban hangfelvételeket már 1966 előtt is készítettünk, sőt a lemezgyárnak eredeti angolnyelvű kislemezeket, ami azt jelentette, hogy egy az egyben angol dalokat játszottunk fel. Az 1967-es Táncdalfesztivál számot felvették, de addigra már született egy pár saját is, amit felvettek, megmondom őszintén, nekem egyik sem nagyon tetszett. Én legalábbis nem nagy örömmel énekeltem fel magyarul, mert hát ott éreztem jobban, hogy én nem tudok énekelni, mert tudod utánozni a Mick Jaggert nem volt annyira veszélyes, mert szerintem mi kezet foghattunk, hogy ugyanannyi énekórát vettünk. A beat az elején számomra leginkább csak a külsőségekről szólt, mert a Beatles is csak azért volt jelentős mert érdekesen néztek ki, a zenéjük akkor még nem annyira fogott meg, később nagyon, de például a Rolling Stones egészen más hatással volt rám, mert abban több volt, mint egy új stílus bemutatkozása. Az igazi áttörés azonban a The Who együttes volt, amelyik már igazi rockzenekanak számított. ha nincs a The Who, akkor én biztosan abbahagyom. A zenéjük ugyanolyan erősen fogott meg, mint Verdi, Liszt, majd Elvis.

Ti időben váltottatok, mi lett azokkal, akik továbbra is csak másoltak?

Emlékszem olyan zenekarokra, akik jobban játszottak, mint mi, mint a Sankó zenekar, vagy az Atlas, de akik nem folytatták magyarul, kihaltak, mint a dinoszauruszok, mert nem maradt életterük. Mi is az utolsó pillanatban váltottunk, ha akkor nem váltunk az akkor a véget jelentette volna.

Mennyire volt a "nagy hármas" egymás konkurenciája?

A '60-as évek végére, a '70-es évek elejére alakult ki ez a szentháromság, mi ezt addig nem nagyon éreztük. Pici például nagyon szerette az Illést, sokszor mintának is vette, mi a Metrót szerettük inkább, főleg, amikor már a Karesz is ott volt, mert ők is nagyon sok angol számot játszottak, és toronymagasan ott voltak a legjobb csajok. Amikor az Eötvös Klubban végeztünk, az utolsó órára átmentünk megnézni őket, tájékozódni, hogy mit játszanak. Mi nem rivalizáltunk nekünk nem volt ez fontos, nem vettük komolyan.

Folytatjuk… (2023.05.29.)

Készítette: Máthé József "Fiery"

Az interjú a B&LlIne Kft segítségével készült.