Ős P. Box - Bekötött szemmel, hallatlanul

Szombat este hosszú kihagyás után egy rég nem látott zenekar, az Ős P. Box mutatta meg magát újra a Barba Negra RED nagy színpadán. A banda koncertjének kezdéséről eleinte kissé kusza hírek érkeztek, ami néhány fejet picit megzavart, de a kezdésre összeállt a kép. Pontosan este nyolc órakor megjelent a dobogó hátterében az Ős P. Box zenekart hirdető digitális óriás felirat, majd odalépett billentyűs hangszeréhez a legendás billentyűs, Papp Gyula. Gyuszit nem kell bemutatni, elég sokat letett már az asztalra csak a Minivel, a Skorpióval, a Dinamittal, az Ismerős Arcokkal, a P. Mobillal és Demjén Rózsival is. 

Szóval megérkezett Papp Gyula és azonnal elkezdett sziporkázni. Vagyis őt ismerve tudom, hogy sziporkázott, de sajnos nem hallottam, mert a hangszer igen furcsán és rettenetesen halkan szólt, pedig igazán hatásos bevezető zene lehetett volna, de a technikai akadályok miatt "szobafogságra" ítélt hangszer miatt nem lett az. Állítólag a soundchecken még minden rendben volt. Jó, lehetséges, hogy a Leslie is felmondta a szolgálatot és az is lehet, hogy befelé minden szépen szólt, de kifelé a hanggal végig baj volt. A kezdő "hallhatatlan" szólamok közben sorra érkezett a legénység is Sáfár Öcsitől, Sasvári Ferencen, Fekecs Ákoson át Kyruig bezárólag.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az Ős P. Box egy igazán érdekes közegbe csöppent. Miért is? A kapukat már fél hatkor megnyitották és amíg várakoztak a korán érkezők, a sarokban megtekinthették a fiatalon elhunyt gitáros, Kun Pétert bemutató kiállítást, majd hat órától az 1984-ben alapított Triton együttes kivetített amatőr koncertfelvételét nézhették végig. Történt ez azért, mert Öcsiék visszatérésén kívül ez az este Kun Péter emlékéről is szólt. A legvégén fellépő Sing Sing is ebben a szellemben izzította be rakétáit. 

Hét órakor az SFV zenekar kezdett. Az erős "digitális háttér támogatással" érkező banda így értékelhető zenét nyújtott, én mégis úgy érzem – a tévedés jogát fenntartva -, hogy ezzel a műsorral nem lehet feljebb lépni. Zenéjük a '80-as évek végi, '90-es eleji rózsaszín metál világot idézi, mindezt angol nyelven. A probléma csak az, hogy idegen nyelven magyar közönség előtt nem lehet betörni a köztudatba. Szép, szép, hogy saját szerzeményeket adtak elő, de ebben pont ennyi volt. Amennyiben a célpont nyugat, az megint csak tévedés, mert ott már léteznek saját kedvencek. Jobbak, kevésbé jobbak, de sajátok. Bármennyire is akarjuk, a nyugat már nem fogja felfedezni a mi zenészeinket, úgy legalábbis nem, hogy tizenháromezer-hatszázhuszonötödikként próbáljuk eladni ugyanazt a lerágott csontot. Kár, mert így első blikkre szerintem jó zenészek. Remélem, hamarosan ők is rá jönnek, hogy a zsákutcából csak úgy lehet kitolatni, ha a dalaik hozzánk szólnak, rólunk, nekünk éneklik.

Aztán jött az Ős P. Box. A zenekar persze nem ősi, bár ezúttal két fellépő is – Sáfár Öcsi, Varga Miklós - ott volt az eredeti csapatból, de egy néhány éve lezajlott jogi vitát követően, bírósági döntés alapján a velük – Sáfár Öcsivel és akkor a dobos Szabó Istvánnal – felálló banda csak ezzel a feltétellel tarthatta meg a nevet. 

A Barba Negráról rengeteg jót ellehet mondani. Ez a helyszín Budapesten, Magyarországon a rockzene fellegvárává nőtte ki magát, még ha egyre messzebb is kerül a centrumtól és még messzebb az észak-pesti, észak-budai rockerek otthonától. Azt már meg sem említem, hogy a vidékieknek dupla bumli. A Barba hatalmas választékot nyújt és helyet ad kezdő és befutott zenekarnak egyaránt. A büfé kiszolgálás bőséges és elégséges, télen fűt, nyáron szellős. Egyetlen gond van, az viszont az indulás óta.

Szóval Papp Gyuszi – a legújabb P. Box muzsikus – indította be a hengert, a többiek minden faxni nélkül – mint annak idején a Pecsa szabadtérin a ZZ TOP - komótosan kisétáltak az emelvényre, nyakukba biggyesztették a gitárokat, majd egycsapásra robbantottak a Soha nem elég című számmal. Na, ez a vérbeli örökbecsű rock-szerzemény valóban rendesen odacsapott. A fémzenére kiéhezett közönség abszolút vevő volt a dalra és az udvaron téblábolók és dohányzók közül is rengeteg metál rajongót berántott a színpad elé. Azt azért tudni illik, hogy ezen az estén nem a klasszikus hard rock zenéért rajongó tábor gyűlt össze. Ők már egy újabb nemzedék. 

Minden jó lehetett volna, csak az a fránya hangosítás működött volna rendesen. Nem kevés célzással néhány előttem álló figura arról értekezett, hogy mekkora különbség van a zenész képzettségű és a zenészek árnyékában, sikerében sütkérező technikusok között. Nem is értem, hogy ez hogy jön ide, de talán igazuk van. A folyamatos hangprobléma a drága belépőjegyek miatt sértő a rongyos zsebű rajongókra nézve és megalázó a fellépésre alaposan felkészült zenészekkel szemben. A kifelé áramló hang vagy öt-hat nótán keresztül még az eddig negatív átlagot is alul szárnyalta, aztán már megszoktuk. Mintha mindegyik hangszer más technikán keresztül szólalt volna meg. Bármelyik dalt hallottuk, a basszus – mintha egy másik színpadon játszana, ráadásul iszonyú hangosan és torzan szólt, ami csak azért baj, mert ez egy zenekari est volt. Én mindezek ellenére – mint mindig - nagy élvezettel hallgattam Öcsi basszus játékát, mert tudásában, tehetségében számomra ő a világ legjobbjai között van és ott is marad. Régebben is képes voltam a többi hangszertől külön venni Öcsi játékát és ha egy olyan szerzeményt hallgattam, ami annyira nem volt ínyemre, kifejezetten a basszusra koncentráltam. Minden esetben hatalmas élményt nyújtott. Ezzel szemben a gitár olyan vékonyan cincogott, mint egy kezdő country kocsmában. Kyru megszokott, erőteljes éneke abszolút a zene alá volt rendelve. Itt jegyezném meg, hogy az ő frontember korosztálya - Kiss Zoli, Kálmán Gyuri, Stula, Juhász "Kicsi" Attila, Király Tibi stb... - sajnos nem a súlycsoportjuknak megfelelően van a köztudatban, de erről majd máskor beszélünk. A billentyű szolid kifejezéssel élve is szinte végig suttogó szinten maradt. Gyuszi mozdulataiból, arcjátékából és elégedett mosolyából tudtam, hogy éppen nagyot megy és csak lelki szemeimmel láttam, ahogy szépen sorban, vagy felváltva hullámoznak a billentyűk. Talán csak Fekecs Ákos dobja szólt a megfelelő helyen, no meg a kicsit később bekapcsolódó Varga Miki - bár addigra valamennyire sikerült egybe terelni a hangszereket.

Szóval a műsor vége felé azért valamennyire összeállt a hang, vagy csak tényleg hozzá szoktunk. Őszintén megvallom, hogy az igényes muzsikára nem minden pillanatban volt vevő a Sing Sing rajongótábora, de aztán Varga Miki vissza csábította őket, amikor megszólalt – eredeti Pandora's Box verzióban a Zöld, a bíbor és a fekete című Sáfár-Csiga-Vikidál szerzemény. Elmondom még egyszer azoknak, akik teljes meggyőződésből állítják, hogy ez egy P. Mobil nóta. Minden ellentétes marketing akció ellenére nem az! A ZBF zenéjét Öcsi jegyzi, sokáig ennek az alapjával állt be próbákon a Pandora's Box zenekar, de önálló dalt Bencsik nem akart belőle. Úgy, ahogy volt, nem tetszett neki. Később, a frontemberváltást követően Vikidál fedezte fel a rock-sláger lehetőséget és írt rá énekdallamot, ami azóta is kirobbanthatatlan a hazai rock-színpadokról, rádiókból. Azt már csak bónuszként közlöm, hogy az eredetileg erre a zenére írt első szöveg címe Kék farmer volt. Istenem, de jó, hogy nem az lett.

Mikire visszatérve, ő megint zseniálisat alkotott, olyan magasságokban énekelt, mint 1981-ben. És nem csak a hangja volt kristálytiszta, ha úgy érezte, egyetlen szavával megmozgatta a színpad előtt álló tömeget. Varga Miki decemberben - amikor utoljára hallottam - már a Triász vendégeként is bizonyította profizmusát, de most megmutatta, hogy a hangja nem csak egyetlen fellépésre szól. Fiatalokat megalázó minőségben ezer fokos energiával. Lehet kérem utána csinálni! Egyébként az egész banda nagyon rendben volt, a klasszikusok mellett, mint a Vágtass velem, a Bolond, vagy az Egérszerenád még a 2010-es Bekötött szemmel című szám is simán megállta a helyét. Mondjuk a Bolondot a hangosítás alaposan elrontotta.

A produkció végére a banda csavart még egy nagyot, hogy nem csak együtt, de külön-külön is kiváló zenészek, ezért régi rock-világslágerek egyvelegében mindenki szólózott egyet. Az ötlet jó, már 2010-ben és azelőtt is bevált, de ez most egy más korszak, más közönség és ők már nem igazán vevők a mennyiséggel egyenesen arányos minőségre és ez érezhető is volt, megkezdődött a kijárkálás. Brit tudósok bizonyítják, hogy 1-től 45 éves korig Youtube-Facebook, stb függő fanok nem bírnak ki 5, főleg 10 percet egyhuzamban. Ők hozzá szoktak a 3 perchez és ha valami annál hosszabb, már feszengnek, mocorognak, lapoznak, rohannak. Már az IQos cigi sem füstöl tovább 2 percnél, Mi lesz, ha már a szexet is megunják a harmadik percben (már aki eljut addig)?

Az Ős P. Box legénysége a Barba Negra rossz hangosításának ellenére nagyot dobott és ezt a könnyedebb zenéhez szokott fiatalabb közönség is elismerte a maga módján és meghajláskor vastapssal, ujjongással jutalmazta a színpadon állókat. Mondjuk, akár vissza is követelhették volna őket, de nekik legyen mondva, hogy már a Sing Singet várták, amit nekem egyéb okokból már ki kellett hagynom.

A zenekar szekere vidáman döcöghet tovább, jönnek a fellépések, kilátásban van egy új album megjelenése is. A csapat ismét bizonyÍtott, a hard rock muzsika a mai napig megőrizte erejét, az Ős P. Box Varga Mikivel és Papp Gyuszival kiegészülve komoly hiányt tölt be az igényes zene piacán.

Írta: Fiery

Foto: Barba Negra