Mobilmánia - Kifulladásig rock & roll

Nem vitás, december a legalkalmasabb időpont arra, hogy össze jöjjünk barátainkkal, szeretteinkkel, számot vessünk a mögöttünk álló évvel és új fogadalmakkal célozzuk meg a jövőt. December az ünnepek hónapja, nem véletlen, hogy ilyenkor van a legtöbb koncert, amikor még egyszer láthatjuk kedvenc zenekarainkat, találkozhatunk haverokkal és lazulunk. Ilyenkor elengedjük az egész éves munkát, feladatokat, kötelességet, felesleges idegeskedést és csak az önfeledt szórakozásra koncentrálunk.

Hatalmas ünnepre készült a Mobilmánia csapata, hiszen ez alkalommal az évbúcsúztatón kívül számos jubileumról is illett megemlékezni. Csak csendben árulom el, ha nem lett volna semmilyen kiemelt évforduló, a teltház úgy is garantált. Aki követi a Mobilmánia munkásságát, az tapasztalja, hogy a zenekar folyamatosan kiegyensúlyozott professzionális teljesítményt nyújt, ma már tudjuk, hogy ez nem egyszerű feladat. Mai témánk természetesen a december 28-i Barba Negra Red klubjába (3000 férőhely) meghirdetett koncert, amelynek létjogosultsága egy pillanatig sem forgott veszélyben. Ma már meg sem lepődik az ember, hogy egy héttel a buli előtt már csak elvétve akadt egy-két kósza jegy.

Ígéretemhez híven az estére korábban érkeztem és bizony már ekkor alig lehetett találni szabad, levegős teret. Előzenekar nem volt, de ezen a napon nem is volt rá szükség. A várakozással teli alaphangulat már ekkor is jó volt, csak azon csodálkoztam, hogy a két oldalsó büfénél milyen hosszú sorok alakultak ki, miközben a középsőnél egy-egy ember várakozott, de azok is néhány perc alatt megkapták a sörüket. Ezt a kérdést ezúttal nem akarom megfejteni. Szóval nem volt előbanda, helyettük időközönként élő kapcsolást láthattunk a színfalak mögül, ahol Abaházi Csaba készített villáminterjúkat a készülődő, izguló zenészekkel. Ebben nem vagyok biztos, hogy a csapat szemszögéből jó ötlet volt, de a rajongók mindenképp élvezték és a hosszúra nyúlt várakozás közben lefoglalták magukat. De beszéljünk végre arról a buliról, ami monstre két és félórán keresztül zajlott.

A bezsongató Nyitány után igencsak metálosan indult a program, az Angyal, vagy Démonnal, valamint a Megvagyunk még című dallal, ami alaposan felrázta a haltól, töltöttkáposztától, bejglitől kigömbölyödött tömeget. Zefi elég szorosan tartotta kezében a gyeplőt, mert a pörgős két dal után hirtelen bedobta az egyik legnagyobb slágert, a Fénypokolt. Itt jegyezném meg, hogy most kivételesen sokkal jobban szólt a cucc, mint eddig bármikor, mondjuk, mint az előző este. A látvány is akciódúsan volt kidolgozva, de a folyamatosan villogó fények miatt egy idő után soknak tűnt. A világítás finoman szólva is érdekes volt, ugyanis a távolabb álló közönség végig csak szaladgáló árnyékokat látott. Még jó, hogy volt kivetítő. A színpadon tiszta arcokat csak akkor láttunk, amikor Nusser Ernő, Szíjártó Zsolti, vagy Gamsz Árpi kilépett az emelvény szélére. Jó hír azonban, hogy mindez az apróság mit sem von le a koncert értékéből.

A legénységen látszott a vasakarat, semmit nem játszottak se túl, se alul, pont annyit adtak magukból amennyire szükség volt. Mintha előtte Zefi egy precíziós konyhamérlegen mérte volna le a programot. Biztos vagyok benne, hogy a szigorú elvárást betartani nem volt egyszerű. A hangulatra végig nem lehetett panasz, főleg amikor felhangzott a Miskolc című szerzemény. Együtt élt, lüktetett a banda a közönséggel, a figyelem egy pillanatra sem lankadt, most Zefi tolta meg a billentyűt, majd Ernő villantott a gitárjával, aztán Árpi trillázott Himalája magasságát megdöntő hangjával, majd Zsolti sziporkázott és ha úgy kellett, Donászy pörgetett rá, Bajnok pedig könnyed lazasággal kontrázott. Ezen az estén Vikidál Gyula is igen sok és kemény szerepet vállalt be, de róla kicsit később. Szóval hol egységben, hol egyénként, a zenészek megállás nélkül bizonyították, hogy milyen erőben van a zenekar immáron 15 éve. A lécet annyira magasra tette a zenekar, hogy már azon kezdtem gondolkodni, vajon ki miatt? A küzönség miatt? Az új menedzsernek (Trunkos András) kellett bemutatkozni legjobb oldalukról? Vagy a vendégfellépőnek (Molnár György Elefánt) akart illően bemutatkozni? 

Zeffer András 65 éves. Isten éltesse! A következő kör róla szólt és a TRB-ről, tehát nosztalgiáztunk egyet. A tegnap itt hagyott, Ha szeretnél ma még Szirota Dzenniferrel, Születtem, szerettem és a Fél négy lesz tíz perrc múlva. Mindegyik önmagában egy sláger, de ezúttal érezhető volt, hogy a tömeg egy kicsit keményebb alapokra vágyik és ekkor érkezett a meglepetés.

Vikidál Gyula 75 éves és őt is éltesse sokáig a jó isten! Ez a rundó az övé volt. Bár körülöttem sokan aggódtak, hogy megint musicalek lesznek, néhányan abban reménykedtek, hogy Gyula megrekeszti a hangját és előtör belőle az ős P. Mobil frontember, viszont akik az elejétől végig kísérték a bandát azt mondták, hogy a Mobilmánia gyárában készült dalokat fogja előadni. Természetesen mindenki tévedett.

Nem tudom, nem-e az új menedzser keze van a dologban, de kivételesen kőkemény P. Box és Dinamit slágerek váltották egymást: Soha nem elég, a Zöld, a bíbor és a fekete, az Igazság, Külvárosban születtem és a hab a tortán a Tinédzserdal. Vikidál igazán remek formában volt, végig kiegyensúlyozottan énekelt, pedig mi tudjuk, hogy egyik sem egy könnyű nóta, főleg egy ilyen hosszúra nyúlt estén.

Személyes vélemény: A Zöld, a bíbor és a fekete esetében ezúttal nem zsörtölődtem, mert ha nincs Gyula, ez a dal - hiába van kész - sose születik meg. Bencsik Samunak éppen annyira volt jó Sáfár Öcsi nótája, hogy minden próbán ezzel az alappal álltak be. Aztán Varga Mikit Vikidál váltotta és ő felfigyelt a feszülő ritmusra, megkérdezte mi ez és egy napot kért, hogy rendbe szedhesse. Gyula megírta az énekdallamot, fésült kicsit a szövegen, a folytatást már mindenki tudja. A Pandora's Box ezzel a rock-himnusszal örökre beírta magát a hazai rockzene történelemkönyvébe. 

Mindezek után – ugyan nem jelentették be, de – elérkeztünk a fináléhoz, ami egyből a zenekar leghíresebb slágerével indult, melynek a címét talán már mondanom se kell: Szárnyad voltam. Persze, a siker nem maradt el és a láthatóan elfáradt közönség még egyszer erőt vett magán, mert a dal valóban telitalálat. Mondjuk, abba jobb ha bele sem gondolok, ha a tábor pilledni kezdett, akkor hogy érezhette magát a zenekar, akik az utolsó pillanatig a maximumot nyújtották. A közönség megénekeltetése után megérkezett a sztárvendég cilinderben, szótlanul. Molnár György Elefánt az Utolsó Mohikán című szerzeményével. Trunkos András menedzser láthatóan összevonta "játékosait" és ezúttal csinált egy kis reklámot Elefánt lemezének és ha már ott volt a színpadon, hát mindenki örömére gyönyörűen eljátszották a Gyöngyhajú lányt. (Remélem Pici nem perel)

A tömeg a meghajlás után a helyén maradt, mindenki remegő térdekkel várta a zenekar legnagyobb slágerét Az ördög itt belebukott című zseniális nótát, de itt ezúttal az angyal is belebukott, mert nem az jött, hanem még egyszer az Utolsó Mohikán. Hát jó, a rajongók leeresztettek, sok különlegesség egyébként sincs a dalban, de mégis csak egy legenda írta és ezt tartsuk tiszteletben. Szerintem egyszer is bőven elég volt. Végre feldörrent az Ördög itt belebukott, feléledt a tömeg és még egy utolsót ficánkolt, majd befejezésül az Ez a Mánia. Vastaps búcsúztatta a kőkeményen végig melózó Mobilmánia legénységét, akik ezúttal is a saját határaikat feszegetve álltak helyt a színpadon és elhiszem, hogy világmegváltást jelentő volt az a pillanat, amikor végre ledobhatták magukat egy kényelmes székbe.

Nos, elbúcsúztunk 2023-tól, ami olyan volt, amilyen és újra belevágunk a könnyűzene bizonytalan jövőjébe. Zefit ismerve már meg van a terv 2024-re is, további hatalmas meglepetések jönnek, de ezekről majd ő fog mesélni. Addig is munka, munka és munka, aminek eredménye, hogy a közönség egyre komplexebben szórakozhasson, nem más ez, mint kifulladásig rock & roll...

Írta: Fiery

Fotó: Barba Negra