Gido 70 - A Hard Rock éjszakája

Május 20-ra, a Barba Negra Red Stage-be egy meglehetősen érdekes utazásra invitált egy kifejezetten furcsa plakát. A felirat címe: Gidó 70, ami arra engedett következtetni, hogy a Karthago-s Gidófalvy Attilával a középpontban egy nem mindennapi koncert várható, még pedig Best Of Hard Rock címmel. Utólag mindent elmond, de megelőzően talány. Akkor mégis mit takar a cím? Az arcok a képen szintén gondolkodásra késztettek, mert úgy nézett ki mindenki, mintha az egész társaság egyszemélyben betöltötte volna a 70-et, vagy ahogy a hét vezért elképzeljük, csak ők nyolcan vannak. Ekkor a fotót nézve előcsoszogott egy gondolat, hogy itt egy Hun király (Attila), ott meg két magyar király (Béla, András), és egy híres gőzmozdony, akiknek mai alteregói egytől egyig kiváló muzsikusok. 

A hosszúra nyúlt rossz idő megrettent a rockerek várható haragjától és igazi tavaszi időjárást varázsolt erre a szombati napra. Se meleg, se hideg, se eső, minden adott ahhoz, hogy egy remek bulinak lehessünk szem- és fültanúi. A szervezők a kapukat kora délután 6 órakor nyitották meg, mert este 10-ig be kellett fejezni a bulit. Gyűlt is a nép rendesen – bár lehettek volna többen is - a matiné előadásra. Este 7-kor, amikor még vadul szikrázott a nap – elkezdődött az időutazás. Az előzenekar, a B'XENON, vagy Big Xenon volt. 

Le kell szögeznem, hogy a Barbában nem mindig választanak a fő banda stílusához megfelelő előzenekart, de ezúttal sikerült. A társaság vizsgaeredménye: Zenei színvonal – pipa, magabiztosság – pipa, kapcsolat a közönséggel – pipa, kommunikáció - pipa, színpadkép – pipa, színpadi egység – pipa. A számomra eddig ismeretlen banda persze nem mai fiatalokból áll, így első blikkre mind tapasztalt muzsikusnak tűnik. Gitárcentrikus dalaik '80-as, '90-es évek stílusában íródtak, de pont ez kellett ide, vagy valami hasonló. A közönség kellemesen szórakozott, tapssal és ovációval jutalmazta a zenekart. A csapat utolsó számként - egy kicsit átalakítva - eljátszotta az Éjszaka vándora című Karthago slágert, ami ugye azért is volt jó döntés, mert '79 és '83 között koncertjein Gidóék is ezzel a szerzeménnyel búcsúztak rajongóiktól. A srácok a feladatot ügyesen megoldották, frissítettek a dalon, de csak úgy tíz-tizenöt évnyit. A feldolgozás nem volt rossz, de én azért maradok az eredetinél. Szóval a B'XENON-nal nincs gond, legfeljebb annyi, hogy a hard rock műfajt a közönség már csak a nagy öregektől fogadja el, a fiatalok pedig még nem találtak rá. Mindenkit megnyugtatok, az ő segtségükkel a hard rock vissza fog még térni, a kérdés csak az, hogy mikor már???

A nagy koncert előtt még hallottam, hogy sokan körülöttem azon tépelődnek, vajon mit takar ez a Best Of Hard Rock elnevezés. A nagy átlag úgy gondolta, hogy megismétlődik a tavalyi szülinapi buli, csak ezúttal kevesebben értek rá a vendég fellépők közül. Hatalmas tévedés volt ezt gondolni. 

Cseke Lászlóval és a Szabad Európa Rádió szignáljával vette kezdetét egy rockzenei időutazás, de ahogy jöttek egymás után a világ legismertebb remekei - a képen látható rock-matuzsálemektől -, furcsa érzés kerített hatalmába. Itt valami nem stimmel...

Mostanában egyre több "élzenekar" és "énekes csillag" lép fel úgy sportcsarnokokban, nagyszínpadokon, akik szégyenszemre a saját szerzeményeit is playbackról játssza, vagyis sehogy. Szabályosan kilépnek ezrek elé a világot jelentő deszkára és letátognak tizennégy számot, leimitálják a show-t, majd rohannak a pénztárhoz. 5-10 éve felvett albumok szólalnak meg stadionnyi hangfalból. A rajongókat ez a totális átbaszás egyáltalán nem zavarja, nekik az a fontos, hogy lássák élőben a tévéből, rádióból ismert kedvenceiket, de ami rosszabb, hogy ezek a "zenészek" önmagukat is becsapják, a teltházas playback előadás után azt hiszik magukról, hogy még mindig jók...

Erre jönnek Gidóék élőben, nyersen, és majdnem hogy eredeti '70-es évek hangminőségén szólalnak meg kezeik között a hangszerek. Feldolgozások egymás után, de élő zene! És milyen? Olyan dalok hangzanak fel, amelyek miatt már érdemes volt erre a világra születni. (Istenem, de jó, hogy anyám nem gondolkodott azon, hogy minek erre a világra gyereket szülni). Szóval Gidó létrehozott egy "hagyományos" felállású nosztalgia bandát dob, basszus, két gitár és ének, ráadásul merészen nem egy, hanem egyből három Hammonddal. Nem kellettek táncoslányok – bár személy szerint nem lettem volna ellene -, nem volt lézerjáték, nem volt tűz és az egyujjas billentyűs Havasi B. sem hiányzott. Egyszerűen ez a nyolc ember minden energiát szétfeszítve játszott egy hatalmasat, és amikor már nem bírta a kezük, a ritmust a szívük vitte tovább. Több hasonló koncertre lenne szükség, már csak az igény hiányzik....

A koncert nem csak azért volt fenomenális, mert a rock-matuzsálemek hihetetlen energiával és lelkesedéssel nyomták végig, azért is, mert a dalválasztás is kegyetlen jól sikerült. Az összes dal kincs a mai napig, miattuk alakultak a világban '70-es, '80-as, '90-es években zenekarok tízezrei és aki egy kicsit is igényes a rockmuzsikában, az ma is pont ezek miatt nyúl a hangszerhez. Volt egy kis Uriah Heep - Gipsy (1970), szóval már a legelején megdörrent mindhárom Hammond Jankai Béla, Zeffer András és természetesen Gidófalvy Attila előadásában. És ez még csak a kezdet kezdete volt, mert jött a Led Zeppelin - Imigrant Songja (1970), majd a The Cream – Withe Room (1968), Spenser Davis Group – Gimme Some Lovin' (1967), Jimi Hendrix – Fire (1967), Troggs - Wild Thing (1966), Steppenwolf – Born To Be Wilde (1968). Mondhatnám, hogy pihenés képpen egy kakukktojás, egy kis hazai következett, de a Paks az atomváros (1979) volt a legpörgősebb nóta és simán befért a világslágerek közé. Aztán jött a The Kinks – You Realy Got Me (1964), Deep Purple – Highway Star (1972), Grand Funk Road– Footstopping Music (1972), Black Sabbath – Paranoid (1970), Omega – Tízezer lépés (1969), Deep Purple – Smoke On The Water (1973), AC/DC – Whole Lotta Rosie (1977).

Az Omega zenéje összefüggést mutatott a Billentyűsök éjszakájával, de más oka is volt, ugyanis ezzel a dallal tisztelegtek a fellépő muzsikusok az azóta Égi zenekarba került zenésztársak előtt...

Persze, most jöhet a kedves kötekedő, hogy mit ömlengek itt, hiszen köztudott rólam, hogy nem kifejezetten kedvelem a tribute zenét. Igen, ez jogos is lehetne, de a szombati összeállítás nem egy tribute banda, összesen van vagy 200 lemezük saját szellemi tulajdonukat képező munkájuk jogán. Azt gondolom, hogy jött egy lehetőség, hogy kedvenc dalaikat - amitől a fellépő zenészek azok lettek, akik - eljátszhatják a Barba nagyszínpadán.

A dobok mögött Donászy Tibor dolgozott végig pontosan és keményen. Szerencsére eddig felhalmozott tudását sok dalban kamatoztathatta, de az egyik igazi kihívás természetesen Gidó szerzeménye, a Paks az atomváros volt. Itt megmutatta, hogy nem kell ahhoz 20 évesnek lenni, hogy szikrázzon a keze alatt a dobverő. Kiss Zoltán Zéró a Karthagoban megszokott stílusában lazán, kisujjból rázta a keményebbnél keményebb ritmust. A színpad másik oldalán két gitáros is megbízhatóan nyúzta hangszerét, Németh Power Sándor és ifjabb Gidófalvy Attila. Ők ketten szolgáltatták a kőkemény alapot és a színpadon túlerőben lévő három Hammond ellenére ők is lehetőséget kaptak, hogy virgázzanak. Nem az ő hibájuk volt, hogy néha elhalkultak a gitárok, de ez nem is gond, így méginkább előjöttek azok a fantasztikus rock & roll idők. Gidófalvy Attila uralta a helyzetet, irányított, vezényelt, konferált, mutogatott és mekkora szólókat nyomott le?!? Akárcsak Jankai Béla és Zeffer András, akik úgy passzolgatták egymásnak a leglehetetlenebb szólókat, mint Dévényi Tibor a pöttyöslabdát. Tényleg ez egy koraesti Billentyűsök éjszakája volt.

Egyetlen embert hagytam ki a felsorolásból, de őt nem véletlenül. Takáts Tamás még pontosan ugyanúgy működik, mint 1979-ben. Végig szántja a színpadot, énekel, magyaráz, poénkodik, trillázik, bele feledkezik a szólóba, mintha nem múlt volna el már oly sok év. Tamás jó szokásához híven zseniálisan végig ficánkolta az estét. Ha ezt a jó öreg dr. Erdős megélhette volna, aki mikor először látta Tomit, azt mondta, hogy jó-jó, de miért ugrál ez a kis srác itt össze-vissza? Miért nem áll meg a mikrofon mögött, mint a Vikidál? Az összes fellépőből áradt ez a hihetetlen erő, amiből én is annyit kaptam, hogy hazafelé nem kellett a kocsit beindítani, mert ez az energia repített át az egész városon.

Szóval komoly buli volt, komoly fellépőkkel, komoly dalokkal és jó hallgatósággal. Én azt szeretem, amikor egy zenekar a saját dalaival hódítja meg a közönséget, ezúttal nem ez történt mégis kivételesen kellemes este lett. Remélem - ha nem is sokszor, de azért - lesz még ennek folytatása, mondjuk évente egyszer a rock matuzsálemeitől belefér...

Írta: Fiery