Cikipédia 15/5 - Öld meg az arabot...

Tulajdonképpen a történetet így akartam elkezdeni: Amikor még a művész képzeletvilága szabadon szárnyalt, mert a tehetséget nem gátolta senki, az alkotásba pedig nem szólt bele senki. A mű bárkiről, bármiről szólhatott. A fantáziának a csillagos ég sem szabhatott határt. Ezekben a gondtalan időkben, amikor még rózsaszín felhőpamacsok lubickoltak a varázslatos égbolt szívárványszínekben pompázó játszóterén, akkor valahol a brit szigeteken megalakult egy zenekar…

Aztán rájöttem, hogy a művészi szabadság – mint olyan - tulajdonképpen sosem létezett. Mindig volt, akinek – kapcsolatai, felkapottsága miatt – kicsit többet engedett meg az aktuális hatalom, de a többiek csak titokban és végtelenül szegényen halt meg, elismerésre csak az utókortól számíthatott. Ezek után inkább így indítok: A művészi szabadságot mindig is engedték szárnyalni, de a magasságot, a távolságot és a mondanivalót valaki más mindig meghatározta…

Lehetett boszorkányüldözés, meztelen testek eltakarása, vagy a gondolat korlátozása. A hozzá nemértő – várost, országot, vagy földrészt irányító örök névtelenségre ítélt kisebbségi komplexustól szenvedő emberek pedig nemes egyszerűséggel hivatkozhattak a társadalom félelmére, elvárásaira, vagy éppen az érzékenységére, miközben csak attól féltek, hogy tudatlanságuk, tájékozatlanságuk kiderül és akkor végleg elveszítik az irányítást.

Szóval megalakult a rockzene alapjaira épülő, mégis merészen új stílussal jelentkező Easy Cure nevezetű együttes. Hangsúlyozom, 1976-ot írunk, itthon Piramis lázban égett az ország, a fiatalok olyan dalokat énekeltek, mint a Becsület ennél többet ér, vagy Égni kell annak, aki gyújtani akar. Nekünk akkor ez a szövegtartalom számított keménynek és halvány fogalmunk nem volt arról, hogy a világban valahol létezik egy Cure zenekar, akik rögtön a bemutatkozó kislemezükkel csapták ki a biztosítékot. A Cure egy olyan dalt írt, aminek a címe: Öld meg az arabot, ami így elsőre valóban annak látszik, ami és a mai napig vitatéma (most aztán főleg). Nézzük meg, hogy tényleg egy gyilkolásra való felhívás tanúi vagyunk, vagy mindez csak a látszat, ami mint tudjuk, néha csal...

Nálunk dalszöveg miatt – a Beatricétől eltekintve - az első valamire való országos botrány a Rolls Frakció televíziós megjelenését jelentette, melyben D. Nagy Lajos jó párszázezer néző előtt megállapította, hogy állva pisil és ülve kakál. Erre akkor ráment a zenekar jövője és a dalt közvetítő tévéműsor, az Egymillió fontos hangjegy is. Persze valószínű. hogy ha nem adja le a TV pont 1982 október 23-án,  talán ez a balhé sem történik meg.

Nyugaton 1976-ban egyre erősebb volt a punk és a skinhead mozgalom. Egyaránt megjelentek a gyenge képességű és a magasabb tudású új bandák és - mivel a közönség még nem igazán volt képes megkülönböztetni őket - igyekeztek túllicitálni egymást kemény, szókimondó és számos alkalommal könnyen félreérthető dalszövegekkel. Milyen jó érzés, hogy itthon főleg az Illés együttesnek – Bródy János remek dalszövegeinek - köszönhetően mi már a beat-korszakban megismerhettük a kétértelmű dalokat. Nyugaton, a szólás-szabadság világában ez másképpen működött – és most lelövöm a poént. Én úgy gondolom, hogy ha valaki megír egy dalt, annak a történetével az írónak, előadónak azonosulnia kell. Jelen esetben egy ekkor még feltörekvő, ám névtelen zenekarról beszélünk. Az új bandák között hatalmas volt a konkurencia és amíg nem volt pénz a koncerteken kiemelkedő látványra, addig csak a meghökkentő szöveggel és külsővel lehetett rajongókat gyűjteni. A Sex Pistols, a Death Kennedy's, vagy a Buzzcocks nyíltan felvállalta a mondanivalóját. A Madness viszont hamar rájött, hogy nem akarnak rétegzenekar maradni, ezért különböző magyarázatokkal a skinhead közönséget le kellett lecserélnie. A The Cure – mint utólag majd láthatjuk – mindenkinek megakart felelni, ezért folyamatosan lavírozott. 

A The Cure – mint már mondtam – egy brit gótikus rockzenekar. 1976-os megalakulása óta a felállás többször változott, az egyetlen állandó tag a zenekar énekese, gitárosa és dalszerzője, a kivételes nevű Robert Smith, . Tehát elmondhatjuk, hogy a The Cure története nem a folyamatosan cserélődő zenészek egységéről, hanem kifejezetten Kovács Robiról, a Kúra együttes frontemberéről szól. Ebben persze semmi kivetnivaló nem lehet, a hazai zenekarok nagy többsége sem cselekszik másképp. Egy valakié a név, az viszi tovább. A kis Robert 1972 karácsonyán kapta első elektromosgitárját, amin azonnal elkezdett gyakorolni. 1976-ban nem éppen jó magaviselete miatt kirúgták az iskolából, majd ugyanebben az évben megalakította az Easy Cure nevű zenekarát, amellyel első helyezést nyert az Ariola-Hansa lemezkiadó zenei pályázatán, ez automatikus lemezszerződést is jelentett. A számos világot megváltó dal között azonban volt egy olyan, amelyiket az Ariola nem volt hajlandó kiadni. Ez volt a provokatív című Killing An Arab, ami mellesleg Camus: Közöny című művének utánérzéséről szól. Mivel nem jutottak kompromisszumra, azonnali hatállyal felbontották a szerződést.

A zenekar ezután a nevét The Cure-ra változtatta. A Killing An Arab azonban hamarosan mégis megjelent, méghozzá a Small Wonder független kiadó gondozásában. Ezzel egyidejűleg a The Cure felkeltette Chris Parry producer érdeklődését is, aki az újonnan alakult Fiction kiadóhoz szerződtette a csapatot. Nemsokára napvilágot láthatott bemutatkozó albumuk, a Three Imaginary Boys.

A dal megjelenése óta a Killing An Arab című szerzeményre sokan úgy tekintenek, mint az arabok elleni erőszak megjelenítése. Egy 1978-as NME- cikk a dal címét fontos információk hiányában rasszistaként állította be, amire Robert Smith ezt válaszolta: Akkor nem rasszista a dal, ha tudod, hogy miről szól. Ez a dal pedig nem az arabok megöléséről szól.

A dalt egyébként a mai napig bojkottálják a rádióállomások. Na nem azért, mert az rossz lenne, inkább félnek attól a következménytől, hogy azok a bizonyos nagyhatalmú senkik, akik mások nevében ítélkeznek, őket is tönkre teszik.  A hivatalos verzió szerint a dal Albert Camus egyik regénye nyomán íródott. A CURE együttes Amerikában is hódított, de az igazi népszerűséget főleg a problematikus Killing An Arabs című dal miatt érte el. Egyes arab országok képviselői hivatalosan is reagáltak és követelték, hogy tiltsák be a forgalmazását. Robert Smith ekkor kijelentette, hogy a dal komponálásakor nem rasszista szándék vezérelte, majd kompromisszumként felajánlotta, hogy zenekara jótékonysági hangversenyt ad, és a bevétel felét az amerikai, a másik felét pedig az arab árváknak adományozza. Ezzel a húzással átmenetileg megoldotta a helyzetet.

Az Egyesült Államokban a Cure első kislemez-összeállítását, a Standing on a Beachet (1986) egy figyelem felkeltő matricával csomagolták, amely a dal rasszista használata ellen adott tanácsokat. (Istenem, hogy merre tart a világ?) A matricát kompromisszumnak tekintették, hogy ne kelljen teljesen kivonni az albumot az eladásból. Smith elmondta, hogy a dalt arabellenes érzések gerjesztésére használja a média néhány reakciós csoportja, amelyek Amerika egyes részein léteznek. Chris Parry, a dal producere azt mondta, hogy ha The Stranger (Az idegen) lett volna a címe, akkor fel sem merül ez a probléma. Smith 27 évvel az Öld meg az arabot megszületése után, 2003-ban ennél is tovább ment és azt nyilatkozta, hogy inkább Standing on the Beach (Tengerparton állva) kellett címet kellett volna adnia. De ez mind csak duma...

2001. A Perzsa-öböl-beli háború és a szeptember 11-i támadások után a dal újra komoly vitákat váltott ki, de ez sem tartott sokáig, hiszen 2005-ben a Cure legénysége több európai fesztiválon is előadta. A dalszöveg azonban Killing an Arab-ról Kissing an Arab-ra (Csókold meg az arabot) változott. A számot Smith egy teljesen új nyitóverssel egészítette ki, amikor a banda a londoni Royal Albert Hallban 2006. április 1-jén Killing Another (Megölni egy másikat) címmel adta elő. A 2007–2008-as turné során is használták ezt a szöveget. A zenekar a dalt Killing an Ahab néven adta elő Herman Melville ihlette szöveggel a 2011-es Reflections turnén. A zenekar 40 éves jubileumi turnéja során a dalszöveg és a cím azonban újra Killing an Arab-ra változott. A kétezres években dúló érzékenyítő-kampány figyelmének középpontjába került és teljes erőből támadta a dalt. Ennek védelmében Kovács Robi mostanában vagy Csókold meg az arabot, vagy Ölj meg egy másikat címmel énekli. A dal mellesleg lassan 50 éve továbbra is koncertkedvenc, ezért általában a koncertek utolsó száma.

Egy strandon állva, puskával a kezemben

A tengerre meredve, a homokra meredve

Lebámulva a puskacsőre, ami egy földön fekvő arabban végződik,

Nézve a nyitott száját, ami nem ad ki hangot

Élő vagyok, halott vagyok, idegen vagyok. Megölök egy arabot...

Megfordulhatok és elsétálhatok, vagy elsüthetem a puskát

Az égre bámulva, A napba bámulva Akármit is választok,

Ugyanazt eredményezi, az égvilágon semmit

Élő vagyok, halott vagyok, idegen vagyok. Megölök egy arabot...

Érzem, ahogy az acél markolat kiugrik lágyan a kezemben

A tengerre meredve, a homokra meredve

Magamat bámulva, a szeme tükörképében

A halott embernek a strandon, a halott embernek a strandon...

Élő vagyok, halott vagyok, idegen vagyok, megölök egy arabot...

Ó Meursault… (Meursault a Közöny című könyv főszereplője)

A történettel a Rolling Stone Magasin, a Post-Punk.com, valamint az AFR is behatóan foglalkozik. Amit én kihagytam – megjegyzem direkt -, az alábbi írásokban megtalálható.

Post-Punk.com

1978. december 21-én a The Cure kiadta bemutatkozó kislemezét "Killing An Arab" címmel. A dal egy közel-keleti gitármotívumot tartalmazott, amelyet a Siouxsie and the Banshees "Hong Kong Garden" című kislemeze ihletett, amely az év elején jelent meg.

Szöveg szerint a dal Camus Az Idegen című könyvén alapult (néha Kívülállónak fordítják), amely egy Meursault nevű fiatalember egzisztenciális története, aki minden ok nélkül fegyverével lelő egy arab férfit a tengerparton. Amikor bíróság elé állítják bűne miatt, ahelyett, hogy emberi lény meggyilkolásáért ítélték volna el, inkább az a tény áll a középpontban, hogy Meursault nem sírt az anyja temetésén.

AFR

Nagyszerű koncertnek kell lennie – de nem játsszák a Killing an Arab-ot – ez volt az utolsó SMS-üzenet, amelyet apám otthonról küldött nekem, mielőtt a telefonom akkumulátora lemerült volna a The Cure 40. évfordulós ünnepi koncertjének rekkenő hőségében, a londoni Hyde Parkban.

Apám a The Cure zenéjén nőtt fel. Volt még haja, jelvényei és a "lefolyós farmernadrágja", minden változáson és zuhanáson keresztül velük maradt. A kritikai konszenzus ellenére úgy számol, hogy az 1984-es The Caterpillar előtt voltak a legjobbak. Apám nagyon szereti a The Cure-t, a Boys Don't Cry-tól az A Forest-ig, a banda első kislemezét is beleértve, az 1978-as Killing an Arab kislemezzel együtt. Ha nem ekkor van a házassági évfordulója, akkor biztos vagyok benne, hogy apa leporolta volna Martens dorkóját, és felpattant volna velem a vonatra, hogy ott legyen ő is a koncerten.

Az arab megölése egy rövid, odaszúrós szám tele színes történelemmel. A frontember, Robert Smith írta még iskolás korában és 1978-ban adták ki, melynek a B oldalán, 10:15 Saturday Night található. A fősor így szól: Élek / meghaltam / én vagyok az idegen / megölök egy arabot. A dalt hol rasszistának, hol félreértettnek nevezték, de a Hyde Parkban – apám nem gondolta volna – a Cure mégis eljátszotta.

A dal ihletét Albert Camus L'Étranger (Az idegen) regényének központi cselekményéből meríti, amely egy főszereplőt követ, aki meggyilkol egy algériai férfit a tengerparton, miután az áldozat nővére szerelmi vitája miatt vett részt. Ezt az arabot, ahogyan a regényben folyamatosan emlegetik, soha nem nevezik nevén és a főhőst, aki őt megöli és tettét nem bánja meg, a bűne miatt kivégzik. A regény főszereplője nihilizmusának és nárcizmusának feltárása, és a XX. századi kánon kulcsfontosságú elemeként tartják számon.

Sajnálatos módon a Cure korai koncertjein megjelent skinheadek közül csak kevesen olvastak egzisztencialista irodalmat, ezért hiányzott belőlük a megfelelő értelmezés megértése. Ezért Smith utóvédakciót vívott a dal miatt, erről 2001-ben a Chart Attack című kanadai zenei magazinnak adott interjújában mondta, hogy fogalma sem volt arról, hogy a közvetlen iskoláján és barátain kívül bárki is hallani fogja. Amikor a Cure 1979-ben a Kingston Polytechnic-en játszott, a szervezők arra kérték a zenekart, hogy a Killing an Arab-ot ne tegye a szettbe, mivel az rasszista üzenetet hordoz. A dal lekerült a rádiók lejátszási listáiról is, az amerikai-arab diszkriminációellenes bizottság pedig kérte a szám forgalomból való kivonását. Később azonban fontos közös megegyezés született a zenekarral, a Standing on a Beach kislemezgyűjtemény példányait egy arabellenes értelmezéseket elítélő matricával látták el. A matricán ez állt: A Killing an Arab című dalnak semmiféle rasszista felhangja nincs. Ez egy olyan dal, amely elítél minden előítéletet és az ebből következő erőszakot. A Cure nem ért egyet azzal, hogy egyesek arabellenesség erősítésére használják.

A nem Camus-olvasó, nem rasszista The Cure-rajongók - például apám - a dalt egyszerűen csak élvezték. Azonban, ellentétben apám lefolyós farmernadrágjával, a Killing an Arab rasszista asszociációi nem maradtak nyom nélkül a '80-as években. Az első Öböl-háború idején és a szeptember 11-i támadások nyomán újra negatív népszerűségre tett szert, ezért a zenekar 2001 novemberében kiadott Greatest Hits albumán már nem is szerepelt.

A The Cure társalapítója, Lol Tolhurst, akit nyilvánvalóan felzaklattak a kilépése utáni nemkívánatos események, azt mondta egy 2016-os interjúban: A dal az elidegenedésről és az egzisztencializmusról szólt, ami akkor még fontos volt számukra. Az elmúlt két évtized eseményei nyilvánvalóan megváltoztatták ezt a felfogást. Teljes meggyőződéssel hozzátehetem, hogy a dalnak semmi köze sincs a rasszizmushoz vagy a gyilkoláshoz.

Smith egyszer ezt mondta: Csak néhány DJ hihetetlen ostobasága miatt vált vitává az egész. Azonban, ha a számot felületesen hallgatjuk anélkül, hogy ismernénk a kontextust, elgondolkodunk azon, hogyan hitte Smith valaha, hogy elkerülheti a negatív figyelmet.

Camus maga a probléma? Edward Said palesztin posztkoloniális teoretikus és irodalomkritikus azt mondta a L'Étrangerről, hogy Camus narratívái az ellenállásról és az egzisztenciális konfrontációról szólnak, amely egykor úgy tűnt, hogy a halandóság és a nácizmussal szembeni ellenállásról vagy szembeállításáról szóltak. Valójában Camus nyíltan ellenezte Algéria függetlenségét, és a L'Étranger-i arabok közül senkit sem neveznek meg és nem is kaptak valódi személyazonosságot (bár Camus lánya, Catherine régóta állítja, hogy apja nem volt rasszista). Egész könyvek születtek a L'Étranger gyarmati szubtextusairól vagy annak hiányáról; ez messze nem eldőlt kérdés és túl hosszadalmas ahhoz, hogy megfelelően belemenjünk. Elég annyit mondanunk, hogy a Killing an Arab védelme elfogadható, mert megismétli Camus-t. Ez nem egy ezüstgolyó, ami miatt a dal problémái eltűnnek.

Valójában, ahogy Ellie Hisama, a Columbia Egyetem zenetudományi, zeneelméleti és zenetörténeti professzora megjegyzi a dal zenei felépítésének kiváló elemzésében, Camusnak talán kevésbé kellene feltűnően szerepelnie a gondolatainkban: Mivel a dal nem passzív közvetítőeszköz, Camus szövege (a dalszövegek olyan eseményeket mutatnak be, amelyek nem szerepelnek a regényben, és a dal zenei beállításai egy újabb szerkezeti réteget adnak hozzá), a saját feltételei szerint vizsgálatot igényel, mint a L'Étranger egy jelenetének zenei értelmezése. Sokat ellehet mondani arról, hogy az Egy arab megölése című film akkordmenete a narrátor és áldozata, az én és a másik közötti növekvő közelségre utal – ezt a perspektívát az eredeti Camus nem adta meg. A dal a narrátorral zárul: "Magamra bámulva / A szemekben tükröződik / A halottról a tengerparton."

Hisama szerint azonban: Kétlem, hogy egy átlagos hallgató képes lenne észrevenni a hetes skála két formája közötti fokozatosan szűkülő teret vagy annak szimbolikáját. inkább a dalból leszűrt fő üzenet valószínűbb, hogy az Arab megölése a dobokkal aláfestett sor. Ez a központi probléma – vizsgálat és magyarázat nélkül úgy tűnik, hogy az arab megölése pontosan az, aminek nevezzük. Kontextus nélkül, felületesen nézve az üzenet rasszista.

Ahelyett, hogy megpróbálta volna megmagyarázni Camust a teljesen megzavart sokaságnak, ahogy Smith a múlt hónapban fogalmazott, a The Cure a múltban úgy döntött, hogy koncertjein megváltoztatja a dal szövegét. Van egy kis bocsánatkérés a Kissing an Arab 2005-ös előadásában, a 2006-os Killing Another alig volt jobb és a banda kitérőt tett Moby-Dicken keresztül a 2011-es Killing an Ahab című filmhez. Az ilyen átdolgozási kísérletek engedményeknek tűntek, hogy mégis csak van valami probléma a dalban.

Ez a Hyde Park-i koncert az eredeti dalszöveg sértetlenségével meglepetésnek számított a globális szélsőjobboldal újjáéledésével. A nyári hőséggel dacolt The Cure-rajongók éljenzése minden bizonnyal konkrét választ adott a kérdésre, mások azonban kevésbé biztosak benne. A londoni székhelyű, líbiai születésű kulturális újságíró és blogger, Nahla Al-Ageli azzal érvel, hogy helytelen és rettenetes felelőtlenség bárki meggyilkolásáról énekelni. A világ tovább haladt Albert Camus óta és a művészeknek mérlegelniük kell a művészi szabadság és mások tisztelete között. Az pedig nyugtalanító, hogy a zenekar úgy döntött, hogy 2018-ban ismét előadják a dalt eredeti szöveggel egy teltházas koncerten, veszélyesen rájátszva az "arab" tisztességtelen és hamis sztereotípiáira."

Dr. Lina Khatib, a Chatham House közel-keleti és észak-afrikai programjának vezetője azonban támogatja a zenekar döntését. Megjegyzi, hogy a dal kontextusa jól megalapozott, és illeszkedik a '70-es évek egzisztencializmusának tágabb mintájához, mint például a The Doors Five to One című dalához, amelyben azt éneklik: Senki sem jut ki innen élve. Khatib szerint: A vita a művészetről nem újdonság és sajnos nem szokatlan, hogy a művészek azt tapasztalják, hogy munkájukat olyan módon értelmezik, ahogyan azt az alkotóknak nem állt szándékában. Ha ezt a dalt gyűlöletkeltőnek tekintik, a politikai korrektség megőrült.

Az a döntés, hogy az eljárást Az Arab megölése változatlan változatával zárják le, ha más nem is, de merész volt. Lehet, hogy a The Cure-nak megvolt a csatája a kritikusaival. Talán megpróbálják visszaadni a dalt azoknak, akik így szeretik. Talán csak be akarták bizonyítani, hogy apám tévedett. Akárhogy is, azon a szombaton este 22.15 után Smith széles mosollyal és elragadtatottan széttárt karokkal kinyújtott egy kislemezt, amely továbbra is megosztott.

Egyszer Kóbor János nyilatkozta, hogy ők nem igazán féltek a hatalomtól - bár nem is csináltak semmi rosszat -, mert akkora volt a közönségük, hogy igazán komoly problémát senki nem mert a zenekarnak okozni. Talán ebben a cipőben lépked Robert Smith is, mert a dala szinte folyamatos támadás alatt van, de a határig senki nem mer elmenni. Az Öld meg az arabot című dalt egy nagy tervekről ábrándozó kisfiú írta. Nyilván nem a könyv iránti tiszteletből, hanem azért, hogy túl tegyen a konkurencián és egy kicsit talán az azonosulás miatt is. A leírásokban azt is láthatjuk, hogy ha nincs kellő figyelem a zenekaron, akkor leporolja a nótát, most így, most úgy, csak beszéljenek róla. Minden korban van valaki, aki bele szól a művészetbe miközben halvány fingja sincs róla, az érzékenyítő brigád is pont ez és sosem volt és sosem lesz több. Pedig amit ők tesznek - kimondatlanul - az egy az egyben egy másik könyvet idéz, aminek a címe 1984. Most akkor mi a különbség és ki provokál kit?

Készítette: Fiery