Cikipédia 14/54 – Milyen kegyetlen a szerelem 1. rész

2023.12.14

1981-ben, szinte már születése napjától hatalmas lehetőség előtt állt a KFT zenekar. Mintha a zenei hatalmasságok pont őket keresték volna új példaképnek a fiatalok számára. A lázadó rockzene iránti érdeklődés lanyhulóban volt, amit az országos ifjúsági sajtó egyszerűen csak végső haldoklásnak minősített és elérkezettnek látta az időt, hogy a topis, csatakos, piás, ragasztós, neveletlen csőgatyások helyett a jól szituált, szépen fésült, kellemes modorú új generáció vegye át az irányító szerepet. Végre – mint a beat-időkben - nem a rendszer éles minősítése, hanem a szép dolgok, vagy az árnyaltabb megfogalmazások kerülhettek előtérbe. Ez is egyfajta lázadás a hagyományokkal szemben.

Az amatőr rockzene egy magányos éjszakán történt meggondolatlan félrelépésének köszönhetően világra jött a punk és az alternatív, majd röviddel utánuk a heavy metal. Ezeket a "zabigyerekeket" sokáig periférián - kis klubokban - tartották, míg az új hullámos zenekarok előtt megnyílt a lehetőség, ők viszont gyengék voltak ahhoz, hogy kitörjenek a klubok világából. A KFT-ben minden egyben volt, ami kellett: fiatalok voltak, egyedi új hullámos zenét játszottak, megfelelő humorérzékkel rendelkeztek és látszólag belesimultak a rendszerbe. A nevük is találó volt, hiszen a szocializmusban az átlagember nem tudta, hogy mit jelent.

A következőkben a KFT zenekar első időszaka lesz a téma, amikor újszerű zenéjüket és a megszokottól eltérő stílusukat a legszélesebb közönségréteg bekiabálással, kidobálással és hangos nem tetszést nyilvánító füttyel honorált.

1981-ben a "fejesek" hatékony ráhatására a sajtó a hazai rockzenét elkezdte temetni, de mellette minden figyelmet, támogatást az új hullámra fordított. Mondhatnám, hogy szép lassan felépítettek egy új generációt. Az igaz, hogy kis klubokban sikeresen lépett fel a három legnépszerűbb együttes, a GM49, a Satöbbi és a KFT, de a táboruk meglehetősen kicsiny volt. A komolyabb koncertre, fesztiválra járó nagyközönséget ezért zavarta, hogy ezek a rajongótábor nélküli zenekarok sokkal több támogatást, lehetőséget kapnak, mint kedvenceik. (Hiszen csak a sajtó szerint haldoklott a rockzene, a szekér azért nagyon is haladt, elég, ha csak a többezres fanatikusok által követett Eddára, a Karthagóra, Korálra, Hobóékra, vagy akár a P. Mobilra gondolunk.)

A KFT útja megfelelően ki volt párnázva, hiszen már megalakulásuk évében az LGT-vel mehettek turnézni, de lehetőséget kaptak például a Dinamit vendégeként is. Közben Bódy Magdival készítettek egy közös albumot, de a koncerteken kiderült, hogy az énekesnő nem annyira... mint a KFT, akiknek nem az volt a terve, hogy Bódy Magdit kísérgessék minden faluban, ennél komolyabb álmokat szövögettek. A zenekar még fél éves sem volt, de már túl volt 200 fellépésen, egy Bódy Magdi albumon, valamint az 1981-es Tánc- és Popfesztiválon, ahol több dallal is elindulhattak, mint szerző és mint előadó. A KFT szerencsecsillag alatt született zenekar volt. Azonban az út mégsem csak hímestojásokkal volt kirakva.

Az Ifjúsági Magazin élharcosa volt az új hullám támogatásának, így például csak a KFT zenekarról többet írt, mint mondjuk az ezreket vonzó Eddáról, az "államilag támogatottnak" vélt Dinamitról, vagy a valóban hátszélen vitorlázó V' Moto Rock zenekarról együttvéve. Az alábbiakban is egy ilyen figyelemfelkeltő propaganda cikket olvashatunk:

Néhány évvel ezelőtt, amikor Hobo, Vissza a gyökerekhez!" jelszóval szombat esti blues-zenekart alapított, még senki nem gondolta, hogy törekvése valaha is követőkre talál. Akkoriban a zenei divat — a keményrock — egészen más stílust, előadásmódot követelt és éveknek kellett eltelnie, amíg a jelszó divatossá vált. Napjainkban viszont gomba módra szaporodnak azok az új együttesek, amelyek — egyelőre még külföldi példákat másolva — a korai hatvanas évek zenéjéhez kanyarodnak vissza. Mosolyogni való felszereléssel, alaphangszerekkel (gitár, szaxofon, bőgő, dob) popos, könnyen megjegyezhető, ironikus hangvételű dalokkal fesztelen, felszabadult, közvetlen előadásmóddal, a kis klubokban közönségközeiből szerzik rajongótáborukat. Egyelőre ezek az új szelek még nem kavarnak nagyobb vihart a hazai rockzene állóvizében, de néhány zenekarra már érdemes odafigyelni, lehet, hogy köztük van a nyolcvanas évek iránymutató, ízlést formáló nagy együttese. A tucatnyi felfelé törekvő csoport közül ezúttal kettő nevét ajánljuk az olvasó figyelmébe; a GM 49-et és a KFT-t (Korlátolt Felelősségű Társaság).

Mindkét együttes szép sikerrel fellépett már a nagy klubokban is (KEK, E). A GM 49 (korábban Csontbrigád néven írtunk róluk) a reggae szokatlan ritmus – és az ,,új hullám" dallamvilágával. Előadásmódjával, ironikus szövegeivel (A telken, Gyomrom, Viszketés, Zöld alma) vívott ki elismerést szakmai körökben is. A KFT tagjai pedig Bódy Magdi partnereiként már egy nagylemez felvételeinél is közreműködtek, miközben saját nagylemezanyagukon is dolgoznak. A nyári szabadtéri szezonban mindkét együttest láthatjuk az ifjúsági szórakozóhelyeken. S csak remélni lehet, hogy a Rádió vagy a Hanglemezgyár illetékesei ezúttal időben figyelnek fel arra, mi történik a hazai rockvilágban!

1982-re egyre feszültebb lett a hazai könnyűzene helyzete, ráadásul a "hozzáértő" szakmai vezetés a különböző zenekarokat folyamatosan összehúzta a fesztiválokon. Volt például közös Apostol-P. Mobil, Color - HBB, de Pege-Piramis is. Amiről beszélni fogunk, az 1982. május 29., Popmajális. A Budapest Sportcsarnokban megtartott esemény nevével célzott a fellépők sokszínűségére, miközben a fő attrakció még mindig a rockbandák voltak. A Magyar Ifjúság beszámolója – ha erősen elfogult is - hűen tükrözi, hogy ez mennyire rossz ötlet volt.

A Budapest Sportcsarnokra való első rácsodálkozáson már túl voltunk, mire sor került erre a fárasztó, kilenc együttes műsorát felvonultató rendezvényre. Feltehetőleg azonban mégsem ez az egyetlen oka annak, hogy a vártnál kevesebb, hét és félezer rajongó volt kíváncsi a monstre rockzuhatagra. Pedig "húzónevek" is jócskán akadtak, legalábbis annak lehetett tekinteni színpadra lépéséig a KFT-t, népszerű a P. Box és a Karthago, s szenzációnak lehetett vélni a hosszabb időt kihagyott Eddát.

A sort az egyik legújabb fölfedezett, a még valóban fiatalokból álló Ninive nyitotta meg. A kemény rockos tananyagot jól elsajátították, de igazi arcuk még nincs. Rutin nélkül, kiforratlan hangú énekesnőjük egyelőre póttagnak tűnt fel, amolyan ráadásnak, helye és szerepe alig kidolgozott a Ninive mostani programján belül, amely jó lenne, ha nem ragadna le a lassan valóban csontig lerágott, s egyre íztelenebb gitárrocknál.

Csak mellékesen jelezném, hogy a Ninivéből nőtt ki nem sokkal később az "ízetlenebb gitárrock" legújabb nagyágyúja a Pokolgép együttes.

Egészen más irányt követ a rövid idő alatt felfuttatott GM 49. Ők már befutott sztárokként mozognak a színpadon — legalábbis, ha azt nézzük, hogy zenéjük playbackről szól. Innen már csak egy ugrás azoknak a tehetségeknek a fölfedezése, akik helyett még a hangfelvételt is mások készítik majd...

Sokat elmond az újságíró gondolkodásáról a "felfuttatott" jelző, de az utolsó mondat jövőképe sem a levegőbe beszél, emlékezzünk csak a későbbi Milli Vanili botrányra, amikor kiderült, hogy egészen mások a zenekar tagjai, énekesei, mint a videókban látható tátogó művészek.

A minden értelemben hagyományosabb módon, hagyományosabb zenét produkáló Prognózis együttesről nem sok újat tudunk mondani. Vezetőjük, a gitáros-énekes Vörös István briliáns előadó, élőben is mestere hangszerének, ráadásul ötletes zeneszerző. Nagy veszteség lenne, ha a Start nem lenne képes valóban kibontakoztatni tehetségüket, s hagyná leragadni őket a ma már néhol kissé korszerűtlen megoldásaiknál.

A zenekar melletti szimpátia ellenére csak úgy süt az irományból a rockzene iránti gyűlölet. Egyébként igen, a Prognózis többre vihette volna, ha legalább egy évvel korábban indul, de kevesebbre vitte, amikor – szintén erős ráhatásra - később átkeresztelték magukat Piknik Klubra…

Mert a csábítás erre igen nagy, legalábbis ezt mutatja a KFT esete a fesztiválon. Őket aligha kell ma már bemutatni, elgondolkodtató volt azonban, ahogyan a közönség fogadta őket. A nagylemezét frissen elkészített Társaságot füttykoncerttel, s módszeres papírgalacsin-hajigálással tették lehetetlenné a Korlátolt Felelősségű Tüskökként viselkedők. Nem tartozom azok közé, akik tökéletesnek tartják a KFT-t, a rajongók manipulálhatóságáról azonban érzékletes s szomorú képet alkotott a koncert. Hiszen ugyanazokat, akik mereven és minden toleranciát nélkülözve rázták le magukról a KFT — ismétlem, korántsem remekműszámba menő — dalait, kitűnően meglehetett etetni egy play-back blöffel, s készségesen szerepet vállaltak az ex-Beatricés Gidófalvy vezénylete alatt elharsogott gügye Karthagó-mondókában.

A cikk szerzője a bulit megelőzően azt gondolhatta, hogy nagy csindradatta közepén a rockzenén nevelkedett közönség vállára emeli a KFT legénységét és egyenes az út a csillagokig. Talán abban reménykedett, hogy a nép ledobja magáról az Utolsó cigaretta, vagy az Áruló nem leszek stílusjegyeit és a Szobanövény című dalra vedlenek át jól szituált úriemberekké. Nem így történt. Miért? A fiatalok nem szeretik, ha megmondják nekik, hogy kiért rajongjanak, mit szeressenek, ráadásul ebben az időben a rockerek még a konkurens rockzenekarokat sem voltak képesek elviselni. Emlékezhetünk arra, hogy egy Mobilos utálta a Piramist, Eddás a Mobilt, Korálos az Eddát és így tovább. 1982-ben milyen rocker szerethetett bele a KFT-be? A "szakértő" annyira nem volt tisztában a jelenséggel, hogy az általa létrehozott álmokban egyedül ő volt képes hinni. Mondjuk pár évvel később a sok munka meghozta eredményét, de ne rohanjunk előre.

Persze nem a kifütyülés ellen van kifogásom, mindössze azt fájlalom, hogy olcsó hatásvadász eszközökkel olyan könnyen lehet sikert elérni. A hangszórók előtt álló tömeg könnyű, s olcsó befolyásolhatóságára utalt David Bowie, amikor a meghökkentő kijelentését — Hitler volt az első rocksztár — tette. Nem véletlen, hogy aggodalommal tölt el minden alkalom, amikor azt látom, hogy a színpadról érkező hamis gesztusok és álszent kijelentések nyomán emelkednek a magasba a karok. Még akkor is, ha ezek viszonylag jelentéktelen, gyakran szóra sem érdemes megnyilvánulások, mert világosan jelzik, milyen kiszolgáltatottak lehetünk. Talán nem véletlen, hogy a koncert alatt többször is eszembe jutott a Mephisto című film zárójelenete, amelyben a színész Höfgent a behangosított, reflektorfénye s stadionba vezetik. Ahol akár rockzene is szólhat.

Ezek után persze nehéz az est többi résztvevőjéről beszélni, a P. Boxról, - a Rolls Frakcióról és az Eddáról. Ebben az is közrejátszik, hogy lehetetlen igazi nyitottsággal végig nézni ennyi koncertet anélkül, hogy a végére ne csak felületes reflexiókra maradjon ereje az embernek.

A monstre előadás csúcspontja a következő időszak legnagyobb ígéreteként elővezetett Rolls Frakció és a Karthago buliján volt. A Rolls egyfajta keverékzenét adott elő, amelyben a hajdani Beatricétől a KFT-ig terjedő zenei elemek elegyedtek. A Police-beli Stinghez hasonló fazonú énekesük szájából elhangzó ironikus szövegek a szellemes bemondások és az ezeknek álcázott blöffök között ingáznak.

A Rolls Frakció kifejezetten sikeres koncertet adott és bár a szerző igyekszik lealacsonyítani a többivel együtt ezt a produkciót is, D. Nagy csapatának mutsikája semmi hasonlóságot nem mutatott a KFT zenéjéhez. Talán éppen ez az írás indította el a következő – még nagyobb – balhét, de erről is később. A Karthagó pedig élete talán legjobb és legsikeresebb koncertjét adta hétezer tomboló rajongó előtt.

Az Edda Művek látványosan indította programját egy ügyetlen, s dadogásból álló kis vetélkedő után. Második nagylemezükről A torony című dalukkal kezdtek, a közönséggel szemben, homokzsákok mögött hasaló rohamsisakos katonák vaktöltényes géppisztoly- és golyószórósorozatai után. Ezzel az igazán látványos színpadi showra szánt szinte összes puskaporukat ellőtték. A háttérben maradt hatalmas rémült arc és nyolcszögű vászonra vetített bombasztikus képek kísérték végig műsorukat, amely főleg új dalokból állt.

A rutinos koncertrajongók esküsznek arra, hogy a folyosón egy különösebb felkészültség nélküli, névtelen zenekar brachiján érezték magukat a legjobban, miközben bent egy nagylemezes együttes játszott. S hogy ez miért van? Válasz helyett egyelőre álljon itt az egyik állítólagos legnagyobb ígéret, a Rolls sikerdalának refrénje: A fene tudja!

A nagy visszatérő Edda Művek valóban az első három percben ellőtte az összes trükkjét, koncertje unalomba fulladt, a buli végére a közönség negyedére csökkent. Ez persze nem azért történt, mert rossz lenne az Edda, az elképzelés volt rossz, hogy nem a már ismert slágereikkel robbantottak, hanem az összes eddig szinte ismeretlennel. Az eredmény katasztrófális volt.

A KFT – de a leírtakkal ellentétben a GM49 is – csodára készült ezen a napon, főleg, hogy itt ajelentették be az első KFT nagylemez megjelenését, de a boldogság kékmadara helyett cipők, paradicsomok, papírgalacsinok repültek a színpadra. A Popmajális estére Dráni, Bornai Tibor így emlékszik:

1982-ben a Popmajálison, a Budapest Sportcsarnokban is rengeteg zenekar volt. Reggeltől estig hatalmas rocker hangulat. Aznap jelent meg a Macska az úton című legelső albumunk. Nagy örömmel vettem a kezembe életem első nagylemezét, aztán kimentünk a színpadra és nem szeretett minket az ott lévő közönség. Repült ott paradicsom, meg tornacsuka. Lehet, hogy akkor olcsóbb volt még a cipő. Ez egy nagyon elszánt rock közönség volt, aki nem tűrt minket. Ráadásul a Náti (Laár András: a szerk.) gitárjával, vagy a zsinórral, vagy az erősítővel volt valami baj. Nem szólt, recsegett, kínlódtunk és a gonosz technikusok meg ott álltak és csak nézték. Akkoriban még nem volt elterjedt a nyugatról érkező koncertfelvétel, ahol a technikusok berohannak, elharapják a hibás kábelt, a fenekükbe dugják és összetörik magukat, csak hogy rendesen szóljon a muzsika. Na ezek sztoikus nyugalommal hatra dőlve csak nézték, hogy megyünk tönkre. Utána mondtuk a lemezgyári "szak"embernek, aki állt nem igazán vidám arccal, hogy ez nem a mi közönségünk. Erre az volt a válasz, hogy akkor ki. Fura egy kérdés azon a napon, amikor megjelenik a lemez, egy olyan ember szájából, akinek az a feladata, hogy erre tudja ő a választ. De ezek még ugye az amatőr évek voltak a magyar rock, pop bizniszben. Mindenki kereste, hogy hogy kéne ezt csinálni, hogy Kádár Jánosnak is tetszen, meg magát is halálra keresse.

Folytatjuk... (2023.12.21.)

Készítette: Fiery