Cikipédia 14/51 Cirkusz és rács - A felrobbant Pokolgép 3.rész

Azt mondják a bölcsek, hogy az idő mindent megold és ez nagy igazság. Lassan mindenki túl lépett a Pokolgép együttes ügyén, az élet csordogált volna a maga unalmas medrében tovább, de hogy a történet mégse vesszen ilyen gyorsan a múlt ködébe arról a sajtó továbbra is gondoskodott. Az ügy lezárult, vagy nem zárult le, hivatalosan senki nem tudott semmit, ezért inkább a körülmények és következmények kerültek előtérbe.

A Pokolgép vesszőfutásával foglalkozó sajtó továbbra is minden oldalról vizsgálta a robbanás okait, következményeit. Végül amikor a politikai sajtó végre ejtette a témát, az Ifjúsági Magazin szállt be a játékba. Az egyik szerkesztő elsőként – és utolsóként - jutott el a sérültekhez és azok hozzátartozóihoz. Mit mondjak, ettől nem lett fényesebb a zenekar helyzete.

December 28-án este kilenc óra hat perckor szirénázó mentőautó fékezett a Honvéd Kórház előtt. A betegfelvételi lap tanúsága szerint ismeretlen nevű, huszonöt év körüli, eszméletlen férfibeteget hoztak. Az idegsebészet – katonabaleseteken edzett orvosai ilyen szörnyű fejsérülést nem sokszor láttak az utóbbi időben. A fiú azonnal műtőasztalra került.

A betegfelvételi lap tíz évet tévedett. V. L. január tizenhatodikán töltötte be a tizenötödik életévét. Azon a napon már túl volt az életveszélyen, túl a második agyműtéten, a fulladás görcsén, a tüdőgyulladáson, a gégemetszésen és a sokadik vérátömlesztésen, a gyomorvérzésen. Állok tetőtől talpig steril ruhába öltözötten a kórtermektől elválasztott őrzőszoba ajtajában, és nézem a fiút, homlokán a tízcentis varrattal, kettéfűrészelt koponyájával. Nem szól, nem mozdul, mereven egy pontra néz, csonttá soványodott válla kilóg a takaró alól, nyakán gézkötés és a koponyájából hiányzik egy öklömnyi darab. Nézem és azon gondolkozom, vajon lesz-e belőle ép ember valaha, meg azon is, hogy hogyan került azon az elátkozott napon a Pokolgép koncert közönségének első sorába. Még nem tudok róla semmit, de következtetek, ha elöl állt, nyilván a zenekar sleppjéhez tartozott, a csápolók hadához. Egy olyan zenekar esetében, amelyik halálfejjel reklámozza magát, ez azért jelent valamit. Elképzelem a fiút, fekete bőrszerelésben, szegecsekkel kiverve. Talán valamelyik szakmunkásképzőbe járt, vagy dolgozott, vagy csavargott. Lehet, hogy ivott, talán narkózott is? Lehet, hogy verte az apja, soha egy jó szót nem kapott, ezért menekült a koncertek falkamelegébe, az izzadtan vonagló tömegbe, a minden emléket kioltó, dobhártyarepesztő zenéhez.

- Honnan kapta meg a címet - állja el a panellakás szűk folyosóját a köpcös férfi. - Kék szemében dermesztő indulat villan. – Semmiféle nyilatkozathoz nem járulok hozzá! Egy félórával később, a kulcsra zárt kisszekrényből előkerülnek a Pokolgép koncert sérültjeiről szóló cikkek, az érdekeltek nyilatkozatai és az együttes nagyalakú posztere, amit már mostanában szerzett be az apa, mert látni akarta, milyen is ez az együttes valójában. Az anya konyakot tölt, remeg a keze. A baleset óta gyógyszereken és injekciókon él, cseppeket szed, hogy a görcsösen feltörő sírást abba tudja hagyni. Azóta nem is dolgozik. Egyébként történelem­orosz szakos tanárnő, abban az általános iskolában tanít, ahol a fia kijárta a nyolcadikat. Fényképeket hoz. Ilyen volt Lali egy évvel ezelőtt. Álmodozó, szomorú szempár, keskeny, durcás száj. Jó volna belelátni. Mire gondolt vajon, amikor a gép elé állt? Ez az arc titkokat rejt. - Nem lehet, hogy sok mindent nem tudtak a fiukról? - Nem! - csattan az apa s a válasz megfellebbezhetetlen. - Lali jó gyerek volt. Az a fiú, akivel a koncertre ment, ide hozta a piros csíkos nadrágját, többször is nálunk öltöztek át. Lalinak is volt ilyen csíkos nadrágja, csak azt kötöttem ki, hogy máshová abban ne menjen.

És az anya már folytatja is, hogy higgyem el, Lali csak külsőben akart hasonulni ezekhez a fiatalokhoz, hogy ne csúfolják. Ő belsőleg egészen más volt. Az sem igaz, hogy szomorú a szeme, a fényképek csalnak. Lali boldogan élt. Szeptembertől gimnáziumba járt és úgy látszott, végre megszereti Pestet, amit három éve, amikor a család felköltözött vidékről, még elviselhetetlennek tartott. Lali a kvarcórától a varrógépig mindent megjavít. Fölvarrja a kishúga szoknyáját, ha arra kéri és széles jókedvében palacsintát süt a családnak. Azon a szörnyű éjszakán a házaspár fél tizenkettőkor ért haza. A lakásban a kis Vica, a rokon lánnyal sírdogált, aki elmondta, hogy itt járt Lali barátja, haza hozta Lali bőrdzsekijét, mert Lali kórházban van. A kórházban az apa első kérdése az volt: Él Még? – Él - mondta az orvos. – Megszámoltam, nyolc cső lógott ki a fiamból. A kilencedik napon nyitotta fel először a szemét, de nem ismert meg. A huszonharmadik napon csoda történt. Nézze csak, ezt írta a gyerek.

Apró cédulákon kérdés és felelet. A nővér kerekded nagybetűi és Lali szétfolyó, pókláb ábrái. Ki ő? – kérdezi a cédula. Az apukám - írja Lali. Mit szeretnél? - így a következő cédula. Enni - válaszol a papíron Lali, és a kezéből kiesik a ceruza. Nagyon gyenge, beszélni nem tud egyelőre, s hogy milyen ember lesz belőle ezek után, azt csak a jövő dönti el. "Ha én nem ugyanazt a gyereket kapom vissza, aki a koncertre elment - fogadkozik az apa -, akkor itt kő kövön nem marad. Látszik, hogy komolyan beszél. Eszembe jutnak a tétova híresztelések arról, hogy már az első naptól egyenruhás kísérgeti az apát, akárhová megy. Őrá vigyáznak, vagy a Pokolgép tagjait védik, vagy a koncertet rendező Petőfi Csarnok vezetőjét óvják?

Kávét kapok, régi könyvek kerülnek elő, míves, antik remekek. Gótbetűs Goethe-kiadás, egy rézveretes, bőrbe kötött könyv 1899-ből. Valóságos raktár a lakás. Valaha ez volt az apa szenvedélye. Vica szobájában az egyik díványon kövérre tömött párnák sora, kézi hímzéses lepedők és párnacihák – a bukovinai székely nagymama kelengyéje, aki most 75 éves. Ez az anyai rokonság, az asszony fiatal éveinek emléke. Azoké az éveké, amikor arról álmodozott, hogy valaha ledoktorál majd, s talán meg is tette volna, ha a férje hivatása miatt nem kellett volna hatszor költözködnie a családnak. - Hány ember lakik a férjében? - fordulok az asszonyhoz, amikor magunkra maradunk. - Kettő legalább. Túl lágy és túl kemény. Középút nincs - és váratlanul odaguggol mellém, a fotel karfájába kapaszkodva. – Arany szíve van, csak nagyon hirtelen haragú.

És Lali? Milyen is igazából Lali, akiről a szülei állítják, hogy csak véletlenül keveredett a Pokolgép koncertre, de akiről öt perccel később kiderül, hogy az anyja azért hozott neki elektromos gitárt a Szovjetunióból, hogy azzal elfoglalja magát szabad idejében, s mert jó hallása van zongorázott, harmonikán játszott. Lali - miközben apja Tompa Mihály versein borongott - a kor legmodernebb és legfanyarabb társadalomkritikáját, Murphy törvénykönyvét olvasta. December elején, amikor még sejtelme sem lehetett arról, hogy hol és hogyan tölti majd a szilvesztert, önéletrajzot írt az irodalomfüzetébe. Házi feladat volt, de Lali alaposan túlteljesítette, vagy tíz oldalt teleszórt ákom-bákom betűivel. "Elég verekedős voltam, az évfolyam réme, de ez, azt hiszem érthető, ugyanis az óvodában engem vertek és itt, az általános iskolában végre kipróbálhattam, hogy milyen, amikor én verek. Pár évvel később leszoktam erről, mert hatodikban Pestre költöztünk és mindenki engem csúfolt. "Miért?" - írta a tanárnő pirossal a margóra. Lali válasza, szintén a margón kívül. "Jó kérdés. Azért, mert vidéki vagyok" - és az utolsó: Jó lenne megkérdezni Lalitól, hogy ő milyennek látta a világot, de ez egyelőre lehetetlen. Álljon tehát itt búcsúzóul az önéletrajz utolsó bekezdése: "A régi Eddát azért szeretem, mert ők is vidékről indultak és őket is eltaposták. Utálom és undorodom a sötét-fejüektől, akik azt hiszik, hogy a fővárosiak különbek, értelmesebb lények, mint a vidékiek. Utálom és nagy ívben ... azokat, akik azt hiszik, hogy ők a szépek, ők a menők, ők a nagyok, még ha ez igaz is. Azt hiszem, eléggé szerény vagyok. Nem szeretem a dicsőséget, de szeretném, ha szeretnének."

Az írás beváltotta a hozzáfűzött reményeket, az idősebbek még inkább a zenekart okolták a történtekért. Olyanok is voltak, akik betársultak volna egy zenész-verésbe, de szerencsére az ötlet elméleti síkon megragadt.

Mivel a decemberi történet országos szinten is nagy vihart kavart, így természetes, hogy az egyik legolvasottabb vidéki lap, a Szabadföld is megírta véleményét. Persze az idő mindent megold és az írás ugyan a zenekart igyekszik "valamennyire" felmenteni, ekkor már ez egyáltalán nem volt releváns.

Előre bocsátom: sose szerettem igazán a Pokolgép együttest, de sietek hozzátenni azt is, hogy valójában semmi okom nem volt erre az enyhe ellenszenvre. Most, utólag mintha az kezdene tudatosodni bennem, hogy voltaképp a zenekar neve taszított, azaz arról van szó, hogy — lévén jámbor, békességszerető ember — féltem a Pokolgépómentől. Nos, mint az újságokból már tudhatjuk, nemrégiben a Pokolgép ómensorsa valóban bekövetkezett: a zenekar koncertjén egy hatalmas robbanás történt, melynek következtében többen megsérültek. Vizsgálat vizsgálatot követett — talán még ma is tart —, aztán a szakemberek megállapították, hogy súlyos mulasztások történtek. A zenekar, illetve a hozzá tartozó szakértők nem ügyeltek kellőképp a biztonságra, nem az előírásoknak megfelelően végezték a pirotechnikai akciókat. És a Pokolgép együttes? Bizony a megtörtént baleset felelőssége az övé. is. A tapasztalatok birtokában azonban az ügyön most már tovább kell lépni. Jó lenne hinni, hogy a megoldást senki nem a tiltások fokozásában, a felelősség még erőteljesebb elhárításában látja!

Mondjuk fel nem foghatom, hogy amikor a legnagyobb újságok is ejtették a témát, hogyan és miért kerül elő az Ifjúsági Magazin, pláne a Szabadföld, de mindez örök titok marad.

Az idő robogott tovább, a kedélyek elcsitultak, újabb, más jellegű problémák kerültek felszínre, ráadásul a rendszer is erős változásban, átalakulásban volt. Fogjuk rá, hogy a téma lezárása a haldokló szocializmus egyik utolsó, vizsga nélkül átengedett bizonyítványa. Az Ifjúsági Magazin újságírója – minden eddigit lezárva – a Pokolgép zenekar következő nagy koncertjéről számolt be a maga módján.

Korán érkeztünk, de a rendőrök még nálunk is fürgébbek voltak. Hat óra sincs, s tele a környék szürke egyenruhákkal. Riadókocsi, rohamkocsi, kék-fehér rendőrautók mindenütt. Nagy buli készül. Az emlékezetes robbanás óta először léphet fel Budapesten a Pokolgép. Biztos, hogy ide gyűlik jó néhány száz gyerek az ország minden részéből. Ezért a sok óvintézkedés. Csak azt nem tudni, kit akarnak megvédeni: a gyerekeket egymástól, a zenekart a gyerekektől vagy - ha átvitt értelemben gondolkozunk - a társadalom nyugalmát az ilyen "rockerféléktől". Hét óra felé gyülekezni kezd a nép. Szegecsekkel kivert fekete bőrdzsekik és csizmák, csuklóvédők, derék- és könyökszorítók - mintha megannyi cowboy szabadult volna el a messzi Hollywoodból. Velük egy időben rendőrségi kisbusz robog be, sarkig tárt ajtajából szájkosaras vérebek röppennek az aszfaltra, maguk után rángatva a póráznál fogva a rendőröket. Mi ez? Összehangolt akció készülődik? Utoljára amerikai filmen láttam ilyet, de akkor tolvajt kerestek, bűnözőt, az ahhoz illő eszközökkel. Ha ez csak óvintézkedés, akkor az óvintézkedésben egyelőre több a félelmet keltő elem, mint azokban, akik ellen az óvintézkedést elrendelték.

Még mindig nincs tömeg, de jönnek egyre, kis csoportokban, fiúk-lányok összebújva, jelvényekkel telehintett farmerkabátban, csíkos nadrággal lapos fenekükön - olyanok, mintha egyazon öntőforma köpte volna őket a világra. De egyszeriben azt is érzem, hogy pontosan ebben van az erejük. Nincs arcuk, csak tömegben léteznek. Hirtelen végig nézek magamon: hogy kerülök én ide ebben a habos-fehér hacukában? Pedig igazán igyekeztem, edzőcipő, miegymás, de igy is látszik, hogy idegen vagyok. Te jó ég! Mi a fenét fogok én kérdezni tőlük? Egyáltalán, mit lehet válaszolni arra, hogy "mit kerestek itt?". Hülye kérdésre hülye válasz dukál. S már hallom is lelki füleimmel: "szeretjük ezt a zenét". Pedig az igazság több is, más is. - Jön a Csöves! Gyerekek! Jön a Csöves! – sikít egy izgatott leányhang, és szoros körgyűrű zárul a közelgő alak köré. A srác jobb arcán vöröslő hegek, mintha oroszlánokkal harcolt volna nem is olyan rég. Hát igen, úgy látszik, a népszerűségért még felrobbanni is érdemes: ő volt annak a bizonyos robbantott koncertnek a másik áldozata. A koponyasérült fiú, Lajos még az Országos Rehabilitációs Intézet foglya. Ott próbálja meg újra tanulni az életet.

Csimbókos hajú csapat úszik be a képbe. Hátukon gombócba gyűrt hálózsákok. - Honnan jöttetek? - Szentesről, Szegedről, Hódmezővásárhelyről. - Hol alusztok ma? Kitörő röhögés a válasz, a fiúk egymásra néznek: Mi közöm hozzá? Tényleg, mi közöm? A Nyugatiban, a Szigeten, ahol máskor is szoktak. Nem mindegy? Mi jogon aggódom én értük? Mintha az anyjukat hallanák. De nem, nem velem van bajuk igazán. Én csak egy vagyok a sok értetlen, akadékoskodó felnőtt közül. Láthatom semmi kedvük, hogy kitárulkozzanak. Különben is, valami történik mögöttem, mind egy irányba néznek, át a váltam fölött. Sportverseny lehetett a Stadionban, onnan özönlik a tömeg. Hosszúlábú, gusztusos lányok, dezodorfelhőbe burkolódzva, rózsaszín és sárga teniszancúgban, többezer forint ring rajtuk, ahogy elhordozzák a szegecsesek között formás, meztelen combjukat. Pisze orruk a magasba bök, előre néznek, csakis előre. Számukra nincsenek kutyák, nincsenek rendőrök, nincsenek emberek sem, önmagukon kívül. Olyan győztesek, hogy szinte fáj. A srácok is érzik. Torkukon akad a szó, ahogy néznek a lányok után.

Közben a füvön video berreg. Kalapács Józsi, a zenekar énekese dedikál. Karra, lábra, trikóra, hasra, dzsekire - ki mit nyújt felé. Odabent hangol a banda, idekint gyűlnek az üres műanyag poharak az apró kavicson. Ütemes kiáltás harsán: "Pokolgép! Hé-hé-hé! Pokolgép! Hé-hé-hé!", s az Olimpiai Csarnok beszippantja az utolsó lézengőket is. Meleg van, pokoli meleg, pedig még el sem kezdődött igazán a buli. Cédula lóg a nyakamban, messziről látni, hogy bennfentes vagyok. Vállmagasságig rácsok védik a színpadot, mi idebent, ők odakint. Lézer villan a sötétben, a színpad előtt csomóba gyűlik a tinihad.

"Pokolgép! Hé-hé-hé! Pokolgép! Hé-hé-hé!" "Sziasztok srácok!" - pördül egy alak a fénybe - "Karácsony óta ez az első alkalom, hogy találkozunk. Örülünk, hogy eljöttetek! S most következik először a Sámán!" Gerjed már a hangulat, de ez még nem az igazi. Csak néhány elszánt rocker túráztatja magát elöl, egyébként békésen kérődzik a terem. A fal tövében kinyújtott lábú lányok leveleznek kis cetliken, odébb összefonódó párok gyűrik egymást a műanyag padlón. Egy Fiú a hátán fekszik, lába a zene ütemére kalimpál a levegőben, a többiek átlépnek rajta. Vézna alakok válnak ki a csápolók közül, kisfiúk, tíz-tizenkét évesek lehetnek. Tar koponyájuk világít a fényben, gyűrött trikójukon festett fejek. Egy nagyfiú köré térdelnek, misztikus körben, mintha a papjuk volna - a tenyerüket nyújtják felé. Különös színjáték. Cigarettát kapnak. Vajon csak cigaretta vagy más is van benne? Sose tudom meg. A férfi vécébe mégsem mehetek utánuk, pedig azt mondta a koncert előtt az egyik road, hogyha meg akarok tudni vagy elakarok adni valamit, csakis a férfi vécébe menjek. Onnan jön ez a cigánygyerek is. Hajában tűzpiros rózsa, szeme mozdulatlan tó, merev, akár a holtaké. Becélozza a csápolókat, de irányt téveszt, a rácsnak tántorodik. Csöndesen lecsúszik, ott vonaglik, szinte csak magának. Hirtelen sötét. Nem hiszek a fülemnek, igen, a Carmina Burana. Összetéveszthetetlen.

És színpadra lép mit lép, penderül – a Pokolgép, ki tudja hány decibel robban fel az agyamban - megsüketülök.

Zsebedben kevés a pénz, máról holnapra élsz, neked csak egy marad, emberek szemében árva vagy!

Süvölti fönt a színpadon egy zöld villogásban tekergő alak és dobbanó szívként lüktet a tömeg a lába előtt. Megsűrűsödik a levegő körülöttem, súlyosan hullanak alá a szavak, csípős füst száll, trikók repülnek a magasba.

Rossz helyen születtél, nem várt rád senki, angyalok nem vigyáztak rád. Kezdődik a pokoli színjáték, add el nekünk a lelkedet, örökké nem leszünk vesztesek!

Csak a hátukat látom, de a hátuk is él. Roppan az izom, meztelen felsőtestek hajladoznak a cikázó fényben, karok kaszálnak, kifeszülnek a traszparensek, fejek emelkednek és buknak újra le. Mint a Messiás, igét hirdet a dal:

Százezer átok sem állíthat meg, miben hiszek, azt végig csinálom. Százszor eltaposhatsz újra felállok, utam végig kell járnom!

Senki nem mondja, hol ez az út, mégis együtt lélegzik, sikít, tombol a tömeg. Akár az ezerfejű hidra - van bennük valami félelmetes és egységes. Ha most valaki kiadná a jelszót: menjetek és döntsétek le a Lenin-szobrot a Városligetben - ledöntenék. Testes rendőr tapogatja a derékszíját mellettem. Arca megfeszül. Egy szó kéne csak, egyetlen parancs, hogy csináljon rendet - ugrana máris és repülne a gumibot. Pedig rend van valójában, furcsa rend, de rend. És a váratlanul ránk szakadó csöndben morajló, lágy dallam születik. Körbe ölel, simogat, ring a gitárszólam. Apró lángok lobbannak a teremben, először csak tíz, száz, aztán ezer. Ezer kis magányos szikra, ezer lélek lángja, ezernyi bizonyosság - igen, itt vagyunk, együtt vagyunk - mécsesek, gyertyák, gyufák üzenete. Lassan térdre ereszkedik a tömeg, szemükben ott táncolnak a lángok, csupasz tenyerük - kinyílt virág.

Vadnak születtünk az utca nevelt, senki nem vigyázott ránk, a betonházak között nem várnak csodák, így lettünk mi megátkozott nemzedék. Soha nem láthattál könnyet a szemünkben, ha volt is észre sem vetted, ha féltünk, egymástól vártunk biztatást, igy lettünk mi megátkozott nemzedék. ítélet helyett nemzedékemért csak annyit kérhetek, szeressétek a gyerekeket!

Varázslat ez, kiszakadó ima, égbe szárnyaló fohász, süket, semmibe hulló könyörgés. Sok száz száj egyszerre mozdul s belezokogja a világba gyógyíthatatlan magányát. Itt most sírni is lehet, sikítani - senki sem hallja. S oldódik végre – ha csalóka órákra is - a kirekesztettség görcse. Nem, most egyáltalán nem félelmetesek. Összesimuló testükben nincs semmi támadó. Védelmet keresnek inkább. egymás melegét, fogódzót, társat, biztos jövőt. Érteni szeretném őket. Tudni, miféle terhet cipelnek. Miféle irtóztató feszültség lehet az, amit csak így, a lézerekkel szabdalt feketeségben szabad kiüvölteni? Anita biztos tudná. Anita, aki a Pokolgép koncerten felrobbant fiúról szóló cikkem után olyan goromba levelet írt nekem. "Az ön szavaiból az tűnik ki, hogy e műfaj kedvelői csavarognak, isznak, talán még narkóznak is. Hogy mer ön ilyet állítani? Az ilyen embertől kell menekülnünk, aki tele van előítéletekkel a MÁS iránt, s meg sem próbálja érteni a helyzetünket." Szerencse, hogy Anita félreértette kicsit a cikket, máskülönben sosem ragadott volna tollat s én most nem utazhatnék hozzá az álmosítóan meleg délelőttben.

A történet, mint azt gondolnánk, tanulság nélkül fejeződött be. A megoldást házon belül intézték el, így mindenki – akit még egyáltalán érdekelt a téma – azt hihette, hogy ez a történet is felelősségrevonás nélkül fejeződött be. A PeCsa győzött, mert programjaikat továbbra is ezrek látogatták, a zenekar győzött, mert roboghatott tovább a szekér, egyedül a súlyos sérültek nem gyógyultak fel soha többé rendesen, de ez már egy másik történet…

A másik történet pedig maga az igazság. A rendőrségi vizsgálat alapján baleset történt, a sérült fiatalok hozzátartozói nem a zenekart, hanem a Petőfi Csarnokot perelték be, mivel szakemberei nem körültekintően végezték a feladatukat. A PeCsa vezetősége úgy gondolta, hogy "közös bűnösként" bevonja a perbe a zenekart is, de a csapatnak papírja volt arról, hogy nem felelősségre vonhatók, ezért nem vállalták a pert, viszont köztes megoldásként javasoltak a sérültek javára egy koncertet. A PeCsa a hosszan elhúzódó per végén fizetett, mint a katonatiszt, de ez már az Utolsó merénylet címet viselő 1995-ös koncert után történt. A meghurcolt road egy darabig háttérbe húzódott, majd a munka ott folytatódott, ahol a robbanás előtt abba maradt.

Tehát mégis van konklúzió! Az egyetlen, aki kötelességet mulasztott, az az első pillanattól fogva felelősséget nem vállaló és másra hárító intézmény volt. A lapok a történet végét már nem verték nagydobra, a PeCsa elvitte a személyek balhéját, de ez akkor már senkit nem érdekelt. A Pokolgép együttes pedig - talán a meghurcoltatás miatt is - sokat veszített, hamarosan különvált a zenészek útja. A sérültek pedig olyan magas kártérítésben részesültek, hogy már az apukáknak sem volt kedvük móresre tanítani az egyébként nem felelős zenekari tagokat. A világ közben megváltozott és szinte észrevétlenül váltott át szocializmusból a kapitalizmusba…

Vége

Készítette: Fiery