Cikipédia 14/46 Az indokolatlan vokalista

Ez az este kizárólag a kikapcsolódásról szólt. A zenekar tehetséges muzsikusokból áll, akik az idő múlásával az örök tehetség szintjén maradnak, de legalább szívesen nyomják az őszinte, kőkemény rockzenét. A mai történetünk főszereplői mégsem ők, hanem egy új műfaj képviselője, egy látványosan tátogó vokalista, akinek a munkája a színpadon egy furcsa jövőbe vezet. Mire is gondolok? Dumáljuk ki alaposan…

Minden úgy indult, ahogy általában. A zenekar az adott időpontban felsorakozott a világot jelentő deszkán, pontosan a velük szemben álló mintegy harmincfőnyi rajongótábor előtt. Én barátommal hátrébb, kényelmesebb pozícióban foglaltam helyet egy asztalnál hiszen, ha jó az a rock & roll, akkor az ülve is élvezhető. Tudom, hogy egy rock koncert esetében ez sértés, de mi úgy terveztük, hogy ma a zene csak a hangulat hátteréül szolgál, inkább beszélgetünk.

Megindult a muzsika, a közönség tapsolt, énekelt, néhányan csápoltak is, mi pedig amennyire engedték az üvöltő hangszerek, beszélgettünk a világ dolgairól. Csevegés közben azért néha-néha felkukkantottunk a színpadra, nehogy lemaradjunk valamiről, de minden úgy zajlott, ahogyan azt amúgy is hallottuk. A harmadik dalnál tartott a banda, amikor feltűnt, hogy a zenészeken kívül áll ott "fenn" valaki még, aki valahogy nem illik oda. Eleinte nem is foglalkoztunk vele, mégis egyre többször néztünk a dobogó felé, hogy megfejtsük, ki ez az ember és mit keres a színpad közepén.

Szóval ott szenvedett hátul a dobos mellett egy túlmozgásos srác. Először azt gondoltuk, hogy ő egy rajongó, akit felengedtek a sztárok közé, de aztán megláttuk a fiú elé biggyesztett mikrofont és azt is észrevettük, hogy nagyritkán a refréneknél bele suttog valamit. Furcsa érzés kerített hatalmába. Abba hagytuk a beszélgetést és perverz kíváncsisággal követni kezdtük az eseményeket. Azt gondoltuk, hogy a fickó valószínűleg vokalista, miközben úgy tűnt, hogy őt a világon semmi nem képes zavarni, egyedül ez az orra elé tolt mikrofon. De akkor mégis ki ez a gyerek és mit keres a színpadon?

Géza – utólag kiderült, hogy ez a (kitalált) becsületes neve - már jócskán túllépett harmadik ikszén és a századik kilóján, de a lelke gyermeki maradt, amit viselkedésével folyamatosan bizonyított. Nincs azzal semmi bajom, ha egy férfi sosem nő fel, szerintem én is ebben a traumában szenvedek, csak én a lelki problémáimat nem nagyon mutogatom idegenek előtt. Persze az is lehetséges, hogy csak irigy vagyok, hogy engem sosem támogattak a szüleim abban, hogy örökké gyerek maradhassak. Ez is benne van a pakliban. Ahogy elnéztük, neki a saját gyerekszoba mellé a lassú fejlődés lehetősége is megadatott. Ott csillogott a lábán a vadonatúj Martens bőrbakancs, Amerikából hozatott farmernadrág – még a blokk is látszott -, a legdivatosabb metálpóló. Mi kell még?

Egy dolgot tudott, de azt nagyon, káprázatosan léggitározott, még ha hirtelen mozdulataival néha veszélyeztette is Sanyit, a dobost. Úgy jártak a fiú ujjai, hogy már majdnem megszólalt az a nem létező gitár. A combjához és fenekéhez tapadt pantallót nem rá szabták, amit abból szűrtünk le, hogy amikor a közönségnek háttal, vagyis a fallal szemben nagyterpeszezett, látványosan előmerészkedett Pluto kutyás alsógatyája de, ha szembe volt velünk és úgy ugrabugrált, abban sem volt köszönet, mert akkor meg a vadonatúj póló alól kúszott elő hurkás köldöke. Komolyan mondom, ekkora köldököt még életemben nem láttam, belefért volna az egész Velencei tó a hattyúkkal, békákkal és a halakkal együtt. Hosszú haját tűpontosan, harminc másodpercenként dobálta hol jobbra, hol balra, divatos, tinédzser vékonyságú szakálláról pedig úgy ömlött a verejték, mintha csapvíz áradna az arcából. Mi tagadás, izzadt, mint ló a szalámigyárban.

Barátommal abbahagytuk a csevegést és már egyáltalán nem volt fontos a világ megváltása, mint ahogy az sem, hogy mi zajlik a színpadon, milyen dalokkal, milyen extrákkal nyomul a banda. A mi Gézánk teljesen magára vonta a figyelmet, de nem azért, mert annyira jó volt, egyszerűen értelmetlen volt a jelenléte.

Nem értettük, hogy mit keres a színpadon ez a Michelin baba-reklámfigura, csak a negyedik, vagy ötödik nóta refrénje közben kezdett derengeni, hogy neki valami célja van azzal, hogy ott liheg a reflektorok között. Akkor felragyogott az ég és isteni szikraként jelent meg előttünk, hogy ő valószínűleg a zenekarhoz tartozó vokalista, legalábbis értelmesebb magyarázatot nem találtunk. Igen ám, már dőltünk is hátra, hogy folytassuk a beszélgetést, amikor ez a gyermeki tűzben lángoló óriás óvodás az egyik dal közben minden átmenet nélkül lesétált a színpadról csak azért, hogy lepacsizzon pár ismerősével és a pultnál legurítson egy pofa sört. Ez meg hogy??? Na jó, hát a rockerek szeretik a sört és ezt jó pontnak könyveltem el, de a műsor közepén? A banda ezt a kérdést professzionális módon képes volt úgy megoldani, hogy a kiszáradás elkerülése érdekében a dob előtt, vagy az erősítők tetején tárolták maguknak az isteni nedűt, a csávó meg szabályosan a koncert alatt, a refrén közben hagyja ott az emelvényt. Ilyet sem nagyon láttam eddig még.

Emberünk boldogan kiélvezett néhány barátságos hátbaveregetést majd, amikor kiürítette a korsót, amúgy férfiasan lecsapta a pultra és a következő szám közepe környékén vissza tornázta magát a színpadra. Szó se róla, a mi Gézánk pillanatok alatt újra feltalálta magát és úgy léggitározott, mint Jimi Hendrix – csak ő igazi gitárral – és már rázta is hozzá sós vízben úszó hajkoronáját, amivel kissé megzavarta Jánost, az előtte terpesztő, erősen koncentráló basszusgitárost, aki pár tizedmásodpercre ki is esett a ritmusból.

Újabb két dal tűnt a múlt homályába, mire vokalistánknak eszébe jutott, hogy van előtte egy mikrofon, amit hirtelen felkapott és úgy tett, mintha ő énekelne. Szerencsétlen énekes hiába vágta ki a magas cé-t, mint a híres ügyvéddé vált olasz származású amerikai operaénekes Petrocelli, indokolatlan vokalistánk mellett ő csak egy kopott hokedli volt a sarokban. De Géza egyetlen hangot sem adott ki, csak tátogott, mint a frissen kifogott ponty. Na de hogyan tátogott? 

Na aztán pár dallal később megcsillogtatta a hangját is. De azt meg minek? Nem hallottuk rendesen, csak valami nyöszörgést, amolyan macska nyivákolást. Mindenesetre a túlzásba vitt rekreációs mozgástól meg a vödörnyi verejték vesztéstől megint megszomjazott, úgyhogy még be sem fejeződött a dal, amikor a banda tagjai között megint letuszkolta magát a színpadról és izzadtan, csucsogósan újabb elvtársi hátba veregetéseket bezsebelve, mint egy Biden szindrómás nyugdíjas oda cammogott a pulthoz. Barátunk ekkor már nem volt annyira lelkes, vagy ha az is volt, remekül palástolta, inkább fáradtnak láttam. Kis idő múlva Géza kihúzta magát, átlagosnál hosszabb hónaljszőrzetéig felhúzta szűk farmergatyáját, végre eltűnt Plútó kutya és szélesen elvigyorodott. Új erőt merítve harmadszor is felpakolta magát a dobogóra és megint bemutatott néhány léggitár gyakorlatot miközben látványosan letátogta az aktuális nótát. Manó, az énekes ekkor már teljesen össze volt törve, hiszen a közönség szemén keresztül láthatta, hogy senkisem őt figyeli, hanem valahol mögötte a jól megtermett óvodást.

Elérkezett a buli vége és azt vettük észre, hogy a nagy megbeszélnivalókról alaposan megfeledkeztünk. A zenekar nagy tisztelettel meghajolt, miközben Géza kétszer is. Ez az extravagánsan sportos hadművelet annyira bejött neki, hogy a banda már régen az öltözőben tárgyalta az este részleteit, ő még mindig hajlongott.

Csak ültünk némán, tanácstalanul és továbbra sem tudtuk megfejteni, hogy mi volt Géza szerepe ezen az estén. Egy egész órán keresztül igyekeztünk rátalálni a titokra, mire hivatalos forrásból megtudtuk, hogy valóban ő volt a vokalista, de nem volt fontos beleénekelni a mikrofonba. Hát, nem tudom, láttam már rengeteg vokalistát életemben, de ilyet, aki csak elméletben énekel még soha!

Lehetséges, hogy akaratlanul is tanúi lehettünk egy új stílus gyökérverésének a rockzene amúgy is alaposan megtépázott színpadán? Azt már megszoktam – vagyis tudomásul vettem -, hogy olyan könnyűzenei koncertek léteznek, amikor egy csávó laptoppal a hóna alatt nagyképűen papucsban felslattyog a színpadra és többezer rajongó előtt megfelelő időközönként lenyom a billentyűzeten egy betűt, ami egy zenei hanggá változik és erre boldogan felsír és ugrándozik a nép. Na jó! De az nem rockzene, szerintem még zene sem, de ha így vesszük, akkor a léggitározás, az indokolatlan haj rázás, az idétlen ugrabugrálás sem része a zenének. Eddig csak a színpad előtt fogyókúrázó rajongóktól láttam hasonlót és nem a színpadon, de most komolyan megijedtem, hiszen még az én figyelmemet is lekötötte ez az antitalentum, akkor mi lesz így az átlag mindennel megvehető hallgatósággal?

Elképzelem, hogy milyen fasza lesz, amikor tízezrek előtt adnak majd koncertet ezek a mások munkájából maguknak sikert kovácsoló "művészek". Vagy van már ilyen? Mert léggitár világbajnokságról már hallottam. Ez már így valóban a középszerűség piedesztálra emelése, a semmi valamivé tétele. Mi lesz azokkal, akik alkotnak, alkotni akarnak? Majd valami eldugott kis lyukban zenélgetnek a maguk örömére amíg ki nem halnak? Akkor ki fogja írni a slágereket?

A Géza gyerek egyébként a színpadon rettenetesen lelkes volt és ezt pozitívumként értékelem, de ezen kívül nem igazán nyújtott művészi produkciót, ennyi erővel egy betanított kacsával is fel lehet lépni, de nem akarok hülye ötleteket adni, mert még valaki megcsinálja és az meg az én saram lesz. Nem érdekel, hogy vokalista volt a színpadon, vagy sem, megjelenése teljesen indokolatlan volt, szerintem ez az út a semmibe vezet, vagy csak én vagyok öreg ehhez?

Írta Fiery