Cikipédia 14/44 Teslás Zsolti visszatért

Ez év májusában született egy írás egy létező/nem létező – mindenki maga döntse el - koncertről https://szinfalak-mogott4.webnode.hu/l/cikipedia-14-15-ha-a-fonok-szinpadra-vagyik/ A történet röviden: egy pop-rock koncertnek álcázott céges bulin a főszereplő magát szerényen popcsászárnak tituláló fiatal nagyfőnök lépett fel egy saját igényre formált esküvői zenekarával. A buli nem volt jó, de legalább rossz volt, ami felért egy hanyatt eséssel. A buliról született allor egy rövid abszurd beszámoló, ami, ha olykor vicces is, szerintem szomorú és tanulságos történet.

Nem hittem volna, hogy még egyszer átélhetem egy ilyen jellegű koncert hangulatát, de a sorsom ezen az estén újra ide, az elit klubba vezérelt, ahol az elmúlt évek folyamán már annyi, de annyi legendás zenekar lépett fel...

Minden koncert más és ez a szeptemberi is merőben különbözött az előzőtől. Ezúttal bőven nyitás után érkeztem. Zsolti-főnök kocsija, a frissen mosott fényesen pompázó hatalmas Tesla állat három helyet elfoglalva már ott terpeszkedett a klub parkolójában. Gondoltam talán már történés van, gyorsan lenézek, nehogy lemaradjak bármiről is, de a zenekar tagjain kívül egyedül Ervinke a kifutó fiú ácsorgott tétován a pult és a főnök közelében. Furcsa volt, ugyanis májusban így háromnegyed nyolc táján már javában klikkesedtek a munkatársak. Külön asztalnál ültek a könyvelők, egy másiknál a raktárosok, a marketingesek, de most az asztalok üresen álltak. Gondoltam, ma később zár a cég.

Igazam volt, este nyolc körül kezdett szállingózni a nép. Az megint első pillantásra lejött, hogy ezek az emberek nem koncertre járók, ez nekik csak egy céges buli, amire a nők alaposan kirittyentették magukat. A férfiak nem bonyolították túl, általában igényesen lekávézott, lesörözött melós pólóban érkeztek. Látszott rajtuk, hogy nem azok a kimozduló típusok. Felvetődött bennem, hogy ki lehet olyan elmebeteg, aki egy borongós koraőszi reggelen úgy ébred, hogy ma mindenképpen el kell mennie egy névtelen, rossz zenekar fellépésére. Az ilyenek csak akkor kelnek így, ha a főnökük határozza meg a kötelező esti programot, de ők Zsolti alkalmazottai.

Rózsika és Evelin a könyvelésről a turkálóból vásárolt csipkés, virágos tavaszi ruhában iszogatták a cukormentes kólájukat, miközben a délben elfogyasztott dupla hamburgermenüről társalogtak. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a számviteliosztály vezetője Ágnes is, aki külön erre az alkalomra lehozta a klubba tinédzserkorú fiát, a későn érő Kevinkét. Ahogy múlt az idő, úgy araszoltak egymás után szép sorban a munkatársak. A pocakos sofőr Józsi – akinek külön szerepe lesz még -, az egynegyven magas és ugyanennyi széles Mirtill a beruházásról, és tiszteletét tette Gyöngyvér a főnök kedvenc PR-ese is. A zenekar hátul az öltözőben feszülten hallgatva a Kossuth rádiót, feszülten várta a fél kilences sípszót.

A cég telefonos ügyfélszolgálati munkatársa, a beszédhibás Dzsennifer, valamint Jolánka a takarítónő kísérő nélkül érkeztek. Jolánka májusi udvarlóját, a targoncás Ernőt viszont nem láttam sehol, de aztán megnyugodtam, ő később érkezett. Aki valóban hiányzott a közönség soraiból, az Lajos volt, az erőember, akinek nagy trauma lehetett a tavaszi koncert végig állása a színpad előtt. Gondolom, a mai napig nem heverte ki a tavaszi bulit. Mindenesetre nekem hiányoztak a fél színpadot betakaró nagy elálló fülei.

A zenekarban is történtek változások. Gézát, a basszusgitárost - aki tavasszal elbújt a hangfalak mögött – lecserélték Domira, aki szintén nem volt ördöngös játékos, viszont fazonra nyírt szakálla és vastag feketekeretes napszemüvege a fényen tartotta, de ennek ára volt, mert a buli alatt vagy háromszor lefejelte a mikrofonállványt. Szerintem túlzás volt a napszemüveg.

Fél kilenc előtt egy perccel Ervinke körbeszaladt az asztalok között, és izgatottan kántálta, hogy kezdődik a nagy rockkoncert, mindenki szíveskedjen megjelenni a színpad előtt.

Nagy meglepetésre a könyvelő csajok álltak legelöl, vagy tíz méterre az emelvénytől és méteres távolságra egymástól. Ezegyszer ők voltak a leglelkesebbek, ezáltal a leghangosabbak is, aminek két oka lehetett: vagy a múltkori merev ellenállásukat törte le valamivel Zsolti, vagy most nincs bevallási hónap és ezért könnyebb szívvel engedhették el magukat a lányok. Én az utóbbira szavazok.

A banda nyugdíjas veteránok módjára felkászálódott a színpadra és a koncert elkezdődött. Mi kerekre tágult szemekkel bámultunk Tomi barátommal, hogy ezúttal a zene nem volt olyan rossz, mint utoljára, fejlődött a csapat. De hát ez mégis csak egy esküvői zenekar, csak kell tudniuk valamennyire játszani. Persze az, hogy valami nem rossz még nem jelenti azt, hogy jó, ez pusztán viszonyítás kérdése. Önmagukhoz képest voltak jobbak. Zsolti továbbra is kékeket-zöldeket énekelt, néha elfelejtette a szöveget, ilyenkor halandzsázott, vagy, ha eszébe jutott a szöveg, akkor meg harsányan áriázott. Néha túl vállalta magát és a számára nehezebb daloknál a hangja úgy tekergett a sávok között, mintha egy időben heréltek volna egy csirkét és egy szarvasmarhát. Mi tagadás, remekül szórakoztunk és látszólag a közönség is élvezte. Egyedül Ágnes fia szemeiből tükröződött a rémület: - "mit keresek én itt?" – de ahogy láttam, a csillámpónihoz és pókemberekhez szokott Kevinke problémája senkit sem érdekelt. A fiú bús komor tekintettel bámult maga elé, néha a fal felé fordulva felsírt, csak anyja dühös oroszlán tekintetére erőltetett egy halvány mosolyt az arcára. Egymást váltották a már harminc éve is feledésbe merült diszkó és rockslágerek természetesen lakodalmas stílusban. A dob és a basszus aránylag pontos volt még akkor is, amikor Domi éppen lefejelte a mikrofont, csak Jenő, a gitáros remegő ujjai korcsolyáztak a szóló részek alatt céltalanul egyik hangnemből a másikba, de a szakértő munkatársak diplomatikusan nem vették tudomásul, legfeljebb Erzsike, a titkárnő – aki, mint tudjuk, érti a zene minden csínját-bínját - hunyorgott szinte észrevétlenül.

A koncert a felénél járhatott, a közönség pedig nem mozdult a színpad elől, mintha Zsolti a leghűségesebbeknek bónuszpénzt ígért volna. Ekkor érkezett a bejárathoz bátortalan léptekkel Máté és Bence a két húsz év körüli informatikus fiú. Az arcukról azonnal leolvasható volt, hogy ők sem ebben a műfajban utaznak, de ugye az rendeli a táncot, aki fizet. Amikor megtudták, hogy belépőt kell venni azonnal sarkon fordultak, majd egy még későbbi időpontban – amikor a biztonságiőr nem figyelt, cselesen a pulthoz osontak. Biztosan ezt a belépési módot szokták meg a Szigeten. A pultnál a nagy stressznek köszönhetően automatikusan füvet kértek, de amikor megtudták, hogy az itt csak a kertben van, a konzervatív viszonyokra való tekintettel és a maradi világtól elszörnyedve rendeltek maguknak egy Red Bull-viszkit. Amíg a pultos kitöltötte az italokat, addig gyorsan ők is beintegettek a főnöknek, aztán pillanatok alatt visszaoldalaztak a menedéket nyújtó pult mögé.

Az alkalmazott rajongók – vagy rajongó alkalmazottak - végig állták a bulit, alig néhányan mertek kisétálni a szabadba egy cigire, e tekintetben talán a pocakos sofőr, Józsi volt a legbátrabb, aki vadul csapta a szelet Elvirának, ezért ők többször is kivonultak egy staubra. De Józsi mindezt megtehette, mert – mint hamarosan kiderült - ezen a napon ő volt az est fénypontja, vagy inkább súlypontja. A harmadik harmadban Zsolti szólította őt a világot jelentő deszkára és – milyen fura - Józsi aránylag jól énekelt, nem volt hamis, sőt egész értékelhetően énekelt. Jó... bluesokat, de ne legyünk már mindenben ünneprontók. A sofőr Józsinak – akinek a balkarját rendesen lebarnította a nap – egyetlen apróbb gondja volt csak, hogy nem tudott elég közel állni a mikrofonállványhoz, mert akárhogyan lépett, a hasa minden mozdulatnál veszélyesen előbbre tolta az állványt, ami a keserves próbálkozás végére majdnem leesett a rajongótábor közé. Józsi megelégelve a hasztalan próbálkozást, kikapta a mikit a tokjából, innentől már ment minden, mint a karikacsapás. Zsolti valósággal megrettent az új hangtól és látva a magabiztosságot, féltékeny lett és – bár csak szerepelni akart, általában rosszkor belépve - hangosan bele vokálozott a dalba. Ennek az lett az eredménye, hogy a zenekar nem csak a tempót, de a hangnemet is elveszítette. 3/5, 3/5, 3/6, 3/4, 3/7, 3,14… A vendégfellépő előadása után Zsolti méltóságteljesen és kedvesen, de lezavarta a hőst a színpadról, aki távozásakor a pocakjával még azért elsodort egy másik mikrofonállványt és a kétbalkezes Jenő kezéből a gitárt.

A végére két illusztris vendég is érkezett még, ők a cég kiemelt ügyfelei. Biciklivel jött a férj (Béla) és feleség (Konstans), de nem siették el a dolgot, mert amikor alaposan elkésve megérkeztek, még kényelmesen elszívtak egy cigit, mire bementek a klubba, már annyira késő volt, hogy jegyet sem kellett venniük.

Zsolti újabb meglepetései azonban a hajrában következtek csak igazán, hiszen a szélte-hossza egynegyven Mirtill is a színpara lépett. Ő nem kifejezetten a színpadképessége miatt és nem is a hangja miatt került a dobogóra, ő a beruházásiosztály vezetője. Öröm volt hallani, hogy ő is simán ütötte a mi Zsoltink által felállított mércét, aki frusztráltan ugrabugrált, mint egy túlmozgásos, hasmenéstől szenvedő háromlábú kecske az udvari WC mögött.

A színpad előtt a nem annyira hullámzó, de legalább boldognak látszó húsz-huszonkét fős tömeg megállás nélkül ünnepelte szeretett főnökét. A raktárosok, a könyvelők, a targoncás Ernő, a marketing, még a PR-es is majdnem elmosolyogta magát. Azért ott voltak ugye az ellen-pártiak is, mint a befelé síró Kevinke, akitől az anyukája érkezéskor elkobozta a mobiltelefont is, meg az informatikusok. De őket nem láthatta Zsolti. Egyedül csak a drabális növésű, karikafülű Lajos, az erőember hiányzott.

Mint minden áldott, vagy áldatlan koncerten, a búcsú ezúttal is elérkezett és Zsolti úgy érezte, hogy kötelessége felhívni az emelvényre még két munkatársát, hogy együtt mutassák meg a világnak, hogy milyen rosszak. Zsolti csigázva az érdeklődést, csak annyit mondott, hogy most egy nagy közös éneklés jön. Ilyenkor szoktam nyugtatóhoz, vagy baltához nyúlni, mert ez minden esetben azt jelenti, hogy a háromszázötvenedik feldolgozásban hallhatom a Zöld, a bíbor és a feketét, mert ez már az elmúlt négyszáz más koncerten bevált. Szerencsére tévedtem. A búcsúdal a Ringasd el magad volt. Bár ne lett volna. Mindig mondtam, hogy a csúcson kell abbahagyni – májusban – vagy, ha nincs csúcs, akkor meg előtte. Ez a szerzemény maga jelentette a totális káosz kiteljesedését. Mintha mindenki más dalt játszott volna a hangszerén, miközben a frontemberek sem voltak szövegismeretben a helyzet magaslatán. A biztonság kedvéért Zsolti előzetesen kirakta a kottaállványra a mobilját, amin miniatürizált változatban az eredeti szöveg lett volna olvasható, de Józsinak három oka is volt, hogy inkább halandzsázzon. A telefon alacsonyan volt, a pocakja eltakarta, de ha nem takarja el, akkor meg a távollátással volt gondja, hiszen olvasószemüvegét valamelyik asztalon hagyta. A magát vidámnak álcázó közönséget ez nem zavarta és Zsolti újra elemében lehetett, mert ő tudta egyedül majdnem hiba nélkül a szöveget. Az persze nem számít, hogy hamis volt, tudta majdnem és ez a lényeg. Utólag kiderült, hogy ez a dal csak egy kicsinyes bosszú volt, hogy a nézők ne úgy távozzanak, hogy a főnök a legrosszabb énekes. Ha már megmarad bennük valami a koncertről, akkor az legyen ez a dal és ne a Zöld, a bíbor és a fekete, amit Józsiék biztosan kívülről fújnak...

Naivan azt hittem, hogy ezzel vége az esti ámokfutásnak. Nem volt vége, Zsolti nem akart levonulni a színpadról. Élvezte a siker minden cseppjét, ezért ráadásként még felhívta a beszédhibás Dzsennifert és ketten elénekelték a KFT-től ismert Afrikát, vagy amire emlékeztek belőle. A szerzők szerintem már előre forognak a jövendőbeli sírjukban. Ez az átdolgozás is kemény megrázkódtatás volt, de túléltük, ráadásul éneklés közben Dzsenifer ezúttal nem dadogott!

A buli után a kollegák sorba álltak gratulálni, mindenki elégedett volt, legalább azzal, hogy egyszer ez is véget ért, majd a jelenléti ív kitöltése után hamar elpárologtak, talán elsőként az informatikus fiúk viharoztak el. Kevin legnagyobb boldogságára visszakapta a mobilját és végre újra kiült a buta mosoly az arcára. Zsolti még bedobott egy Bacardi-kólát és ő is ment a dolgára, a banda majd összeszedi a cuccokat, végtére is fellépési lehetőséget, sikert adott nekik, ennyit megtehetnek. Kijelentette, hogy ez jó volt, de legközelebb már autogramot is osztogat, majd lezseren bedobta magát a Teslába és idétlenül vigyorogva elhajtott a körút felé.

Most megint magyarázhatnám, hogy ez a koncert nem történt meg, mert ilyen csak a mesében létezik, de ezt inkább az olvasóra bízom, hogy mindez valóban csak a fantázia szüleménye, vagy egy új irányvonal veszi kezdetét. A rockzenének fenn kell maradnia, mert az örök és ha így, akkor így. Amíg a cég működik, a rockzene tovább él, mert mindig lesz közönség, Zsoltinál ez alap…

Írta: Fiery