Cikipédia 14/43 A Budai Ifjúsági Park majdnem teljes története – 1984

George Orwell története maradandóvá tette az évet, de 1984 a magyar fiatalok szempontjából a Budai If­júsági Park bezárása miatt marad örökké emlékezetes. Tudom, mert a legendás koncert helyszín a mai napig (2023) a rockzene nosztalgiájának egyik állandó központi témája. A fővárosi és vidéki fiatalok ezer szállal kapcsolódtak az Parkhoz generációkon át, itt volt a második otthonuk - néhányuknak egyetlen. Élőben találkozás a sztárokkal, Izgalmas, érdekes, látványos bulik, első szerelmek, vicces és durva balhék sokasága fűződött ahhoz a helyhez, amelynek története elválaszthatatlanul összefonódott a magyar könnyűzene, az ifjúsági kultúra 23 éves történetével.

A BIP a beat és a rock nemzedékek elmaradhatatlan törzshelye volt egészen 1984. szeptember 23-ig, amikor a P. Mobil elektromos teme­tésével végleg elbúcsúzott. He­lyét a Városli­getben épült Petőfi Csarnok vette át és 30 éven keresztül tartotta a frontot. Külön érdekesség, hogy ez a megváltozott, felgyorsult világ sem adott annyit, mint a BIP, ahol látványos generáció és stílusváltások történtek. A PeCsa sokkal inkább a Park nosztalgiáját hozta vissza, legtöbbször a rendszerváltás nyújtotta lehetőségek segítségével.

A Budai Ifjúsági Park 1961. augusztus 20-án nyitot­ta meg kapuit, de ez inkább próba időszaknak számított, hiszen csak egyetlen hónapig tartott nyitva. A Budapesti KISZ Bi­zottság kezdeményezé­sére született meg a kizárólag fiataloknak szánt szórakozó hely. Királyok és kormányzók egykori lakhelye tövében, történel­mi helyszínen, műemléki környezetben szólalt meg a beat, amely még a Park tervezett funkcióját is megváltoztatta. Az eredeti elképzelések szerint a Park egy szolid kerthelyiség, cigány és szalonzeneka­ros szórakozóhely lett volna, ahol a fiatalok az illemkódex alapján is­merkednek, táncolnak és kulturáltan szórakoznak.

Az első években a beatzene megerősödéséig minden a terv szerint történt. Aztán megérkeztek az első nagyágyúk, mint a Scampolo, majd a többi beat-együttes, a Park élete felborult. 1966—1970, az első aranykor. Az Ifiparkban kivétel nélkül vala­mennyi új együttes bemutatkozott, a gázsi még csak sör és egy pár virsli volt. A koncerteket egyre többen látogatták és már nem maradt hely a táncra, hiszen egy kétezer személyre tervezett helyen akár öt-hatezer ember is összegyűlt. A Bergendy, az Illés, Metró, Omega, a Li­versing és a többi külvárosi zenekar otthona volt. Később itt mutatkozott be a Sakk-Matt, majd a Tűzkerék, de fellépett a Kex, a Syrius, a Mini és a többi progresszív zenét játszó együttes is.

1972-ben a beatmozgalomnak szinte egy csapásra vége lett. A kép hitelesen mutatja, hogy az új Bergendy az egyik legsikeresebb zenekar. Megjelenik a Kék Csillag, az M7, valamint a Gemini együttes. A bandák erejüket vesztették, vagy sokan megalkudtak, ezért a hetvenes évek első fele a magyar könnyűzene és a Park történetében is a szürkébb évek közé tartozik. Az új zeneka­rok, mint az LGT, a Skorpió, a Fo­nográf, vagy a Taurus ugyan még itt mutatkoznak be, de a Park már nem a zenei események, hanem a balhék, sikkasztások, verekedések, csa­lások miatt szerepel egyre gyakrabban a sajtóban.

Az unalmas éveket 1977-ben a Piramis je­lenség és ezzel a kemény rock­zene diadalútja töri meg, a Park ismét a hazai rockélet központja lesz. A robbanás a Taurus-Tűzke­rék—Piramis nosztalgia koncerttel kezdődött. 1978-ban bemutatkozik a Taurus örökségét tovább talicskázó Korál, éles fordulattal műfajt és ruhát vált a Beatrice, visszatér a legendás Mini, és erőre kap a P. Mobil. 1979-ben berobban a Korál, az Edda, a Hobo Blues Band, a Karthago, a Di­namit, az Új Skorpió, a V' Moto Rock. Az 1977—80 közötti időszak a Park második aranykora, ami sajnos 1980. május 27-ig tart, amikor az Edda koncertjén a kőkorlát leomlik, 5 fiatalt megsebesít, s a Parkot egy évre bezárják.

1981-ben, amikor az Ifipark újra megnyitotta ka­puit, az előző évek forró hangulatának már alig volt nyo­ma. A rock generáció lassan kiöregedett, az újak figyelmét inkább a külföldi sztárok kötötték le. A felére csökkentett nézőtér már csak ritkán telt meg, az új hullám vagy az utánpótlás zenekaraira nem volt kíváncsi az átalakult közön­ség. A Park utolsó korszaká­ban ismét szürke évek következtek. A buda­pesti ifjúsági kultúra történeté­ben lezárult egy fejezet, amely 1985-től a Városliget­ben folytatódik.

A Pesti Műsor volt az egyik első, aki – ha röviden is, de – beszámolt a Park 23 éves történetéről. A rockzene annyira háttérbe szorult, hogy már azzal is gond volt, ki nyissa és ki zárja az Ifjúsági Parkot. A Pandora's Box Vikidál Gyulával volt a legkényelmesebb helyzetben, ugyanis ekkoriban még javában tombolt az István a király láz és ezt a lehetőséget a zenekar alaposan meglovagolta. A banda külön készített egy "király blokkot" és erre volt vevő igazán a nép. Nem csoda, hogy 1984-ben a P. BOX nyitotta a Parkot.

Huszonhárom esztendeje, hogy a Várdomb romantikus szegletében, múltidéző, szépséges lépcsősorok és teraszok között megnyitotta kapuit Európa akkor legnagyobb szabadtéri ifjúsági szórakozóhelye, népszerű nevén az Ifi park. Százezrek fordultak itt meg azóta, hallgathatták mindenkori kedvenceiket, vagy ismerkedhettek az új "trónkövetelők" programjával — hisz itt lehetősége nyílt föllépni a legnagyobbaknak és a "legkisebbeknek" is. Ez idén utoljára nyitja meg kapuit a Budai Park, jövőre új ifjúsági központ nyílik a ligetben; a vároldal leromlott állagú építményeit a felújítás után m ások veszik birtokukba. Ilyenformán a mostani nyár egyben búcsúszezon is. A Park vezetői ezúttal is nívós programmal készülnek a nyitányra. A három napos ünnepen föllép itt az év Pop Meccs ezüstérmes zenekara a Pandora's Box. Itt mutatkozik be velük a megszűnt Eddából átigazolt Zselencz László, a népszerű Zsöci. Vendégük lesz Varga Miklós és Szűcs Antal Gábor is. A P. Box április 29-én nyitja a parkot, a csehszlovák Karamell társaságában. Április 30-án a Bikini az est sztárja, május 1-én pedig a debütáló nagylemezének megjelenésére váró Prognózis, illetve az új hullám magános "farkasa" Torma lép színpadra. A nyári időszámítás miatt ez idén este hétkor nyit a park, ahol a kedd és a vasárnap a rock jegyében, a hétfő, a szerda és a péntek a folklór jegyében telik majd el.

A másik sikerbanda a Nagy Feró által vezetett ex Dinamit és Beatrice zenészekkel felállt Bikini volt. Feró is a rockoperának köszönhette sikerét, no meg annak a jó pár éves szünetnek, amíg csak vendégként volt látható a nagyszínpadokon. Harmadszor – és nem utoljára – a Bikini nagyszerűen ültette be szerzeményeibe a rock hagyományokra épülő éppen divatos új hullámot. Tüske haj, elegáns fehér ing, laza zakó, ujja könyékig felhajtva, vékony bőrnyakkendő, farmer és máris megőrült a nép.

A Magyar Ifjúság szerkesztőségében nem volt ennyire könnyű az új zenei világok értelmezése. Mondjuk pont a fiatalság lapjának illett volna a sajátjai mellé állni, de a becsontosodott újságírók inkább élezték a körmüket a Parkban történtekkel kapcsolatban.

A környéken lakók csendes rezisztenciával szemlélik az ünnepre előkészített fényképeket, zászlókat. Nekik május elseje nem csak ünnep, hanem a golgota kezdete is. Nyit a Vár tövében a Budai Ifjúsági Park. Ezúttal utoljára. A következő idény már az új Petőfi-csarnokban kezdődik... A Vár-Kioszk régebben táncos-zenés szórakozóhely volt, és mindaddig, amíg az IFI Parkban is csak táncos rendezvények voltak, meg is felelt a célnak. Alkalmatlannak bizonyult azonban a koncertek okozta megterhelés elviselésére.

Két éve, május 26-án egy EDDA-buli előtt leomlott a feljáró melletti kőkorlát, nagyobb baj szerencsére nem történt, de a rendezők lidérces álmaikban már a vádlottak padján érezhették magukat, akárcsak azon a téli Piramis-bulin, amelyen egy nézőt tisztázatlan körülmények közt agyon nyomott a tömeg.

Mint azt olvashatjuk, a cikk szerzője még a sikerben is csak a problémát látja, miközben nem ez lett volna a feladata, de ő úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy jól megrugdossa a múltat, hiszen jövőre már ki fog minderre emlékezni? Hát például én!

Az utolsó nyitóbulira nyugodtan gyülekezik a tömeg, nincs balhé, csak egy hosszú hajú, fehér nadrágos figura kiabálja a semmibe saját verseit. Csendes, álmos hangulat terjeng, senki nem töri magát, hogy bejusson. Megváltozott a közönség is, imitt-amott néhány terepszínű punk is föltűnik, de egyre kevesebb a fekete bőrszerkó, egyre több a jelvény — a rendezőkön is ott díszeleg — egy-egy P. Box, Motörhead kitűző — és hat óra tájban a nem éppen olcsó árairól híres Erzsébet híd presszó is megtelik a koncertre készülődőkkel.

Fekete ruhás figurák érkeznek a színre, több kiló szegecs és lánc rajtuk. Fejükön fekete sisak, mintha az EXCALIBUR lovagjai készülődnének. Pokolgép!!! ordítja néhány tájékozott torok és Orff zenéjével el is indul a buli. A Def Leppard, a Quiet Riot, a Scorpions világa nyomta rá bélyegét a Ki mit tud? második helyezésével büszkélkedhető csapat műsorára. A csápolók röptében elkapják a ritmust és az első három sor már be is pörgött. A többi, majd kétezer néző csendes passzivitással figyeli az akciót. Ez lenne a jövő útja? A holnap heavy-metal muzsikája? Semmi olyat nem tudott nyújtani a saját műfajában egyébként profi zenekar, hogy az emlékezetes maradhatott volna. Nem marad meg más a hallgatóban, mint az arc nélküli lovagok szuperagresszív külseje és hiper-kemény muzsikájuk fülrepesztő emléke.

Nos, az idő az újságírón kívül mindent igazol. A Pokolgép együttes is legendává vált. A metálzene pedig nem ördögtől való, azt ma már mindannyian tudjuk. Egyébként a zenekar tagjai különválásuk után is sikert sikerre halmoznak, hisz a mai napig teltház előtt lép fel a Kukovecz Gáborral felálló új Pokolgép, a Kalapács együttes, de még Nagyfi bandája az Omen is. Szóval ők köszönik szépen a pánikteremtést, jól vannak.

Alig hagyja el a színpadot a Pokolgép, máris fölsír a kórus, mely minden koncerten ugyanazzal a hangsúlyozással hívogatja kedvenceit. Mint a muzulmánok imádkozáskor, amint keletre néznek, úgy tekint kétezer rajongó a színpadra, ahol most már kivehető a szárnyas P. Box embléma. 20 óra 15 perc. A műsoretető" kis biztatást kér, hogy jöjjön a ... Elszabadul a pokol. Föntről ledübörög a zene és Vikidál Gyula hangja süvítve száll a fejek fölött. A tömeg együtt üvölt az "Istennel" — a szabad magyarok felnégyelt urával — amikor az egyik korlát meglazul és a rendezők kénytelenek kinyitni a lezárt részt. Ez simán és szervezetten megy, nincsenek pofonok. A mai kétezer ember, úgy tűnik, csak a muzsikára koncentrál. Vendégek a színpadon: Szűcs A. Gábor fehér kezeslábasában olyan, mint egy vezérszerelő a Porsche Turbo csapatából a monte-carlói nagydíjon. Mellette Szekeres Tamás, akit a legtöbbet ígérő magyar rockgitárosnak tartanak. A Néma Kőszobor lebeg a fejek felett a Dinamit első albumáról. Totya és Tamás is bemutatja, milyen gyors a keze és boldog mosollyal távoznak. Jön viszont Varga Miklós, a "hűtlen barát". A hangulat ennél jobb már nem is lehetne. Csak Sáfár József hiányzik az első P. Box-bulin felálló csapatból. öt most a bőrnadrágos Zselencz László helyettesíti. Jön a Halálkatlan, Miklós nagy sikere, a Hölgyválasz, majd István és Koppány duettje az Elkésett (Békevágyban. Mellettem egy kisfiú teli torokból üvölti a szöveget, hibátlanul. Bencsik Samu káprázatos tremolóival hatalmas szólóba kezd, valahol éteri magasságban megszólal a Für Elise dallama. Kicsit értetlenül állunk — hogy kerül Beethoven az ezredforduló Magyarországára, István trónviszály sújtotta földjére? — de Samu visszaviszi a dallamot és máris dübörög a Honfoglalás-szvit egyik legszebb darabja, a Hajtsd le Álmos, ősz fejed! kezdetű P. Mobil-ballada. Ez a csúcspont, innen nincs tovább, a zenekar ezt azonban nem veszi észre és robog tovább a hard-rock megállíthatatlan úthengere. A végén még egy dal Szörényitől, a Szállj fel, szabad madár, amely némi patetikus színt csempész a tomboló tömeg hangulatába. Még egy utolsó rock and roll aztán vége. A tömeg nem hagyja abba a tapsolást, kierőszakolja a Zöld, bíbor és fekete című emlékdalt. És most tényleg vége.

A "jó öreg" újságírónak semmi sem lehet tökéletes, ezért a főzenekarba is bevisz egy gyomrost, ha már lúd, legyen kövér felkiáltással. Még jó, hogy ezen a napon mások nem léptek fel. Természetesen nem ez volt az egyetlen ilyen megjegyzés. Az Élet és Irodalom egyik szerkesztője észre is vette, hogy a Magyar Ifjúság "tudományos munkatársai" sok mindent nem a helyükön kezelnek, és ebből egy komoly írás is született:

Pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a Magyar Ifjúság című hetilap gunyorosan írjon a fiatalok kedvenc' szertartáshelyéről, a budai Várkertbazár Ifjúsági Parkjáról. Mostanában pedig így ír beszámolót róla: gunyorosan is meg csipetnyi mélabúval is - mintha az újságíró felváltva mártogatta volna tollát hol epébe, hol lila tintába. Azt hihetné a beszámoló felnőtt olvasója, hogy ez az újságírói tónus a helyszínnek szól. Az omladozó Ifjúsági Parkban, amely bezárt, mert életveszélyessége véglegessé vált; azt hihetné a felnőtt olvasó, hogy fáj a búcsúzás az örömitatta kövektől, s a gunyor meg a mélabú csak ennek a fájdalomnak fiatalos kompenzálása. Ezt hihetné, ha nem tudná a szaporodó híradásokból, hogy a búcsúzás nem a helyszínnek szól, hanem a hely haldokló szellemének: az egész popzenei mozgalomnak.

Nyilatkozott a koncertrendező Magyar Média illetékese: félházzal mentek vagy el is maradtak a nyári koncertek, mert a popzene nem kell többé az ifjúságnak. Megszólalt a hanglemezkritikus is és mintha az acéliparról beszélne, a "pop-business recesszióját emlegeti. A felnőtt olvasó túljut a Magyar Ifjúság gúnyos, mélabús beszámolójának indító bekezdésein és ilyen mondatra bukkan: "a színpadra került zenészek szomorú lemondással figyelik a felére zsugorodott park emberhiányos nagy tereit, a csapolok és műlökdösődök soványka sorai mögött ásítozó üres térséget."

A koncerten — folytatja a beszámoló — nyoma sem volt a valamikori botrányoknak, de "a botrány örvendetes elmaradását az érdeklődés és a siker nem kevésbé elgondolkodtató hiánya kísérte". "Eljött néhány régi zenész, aki valaha zsúfolt és zajos és lelkesen ünneplő tömeg előtt játszott ugyanebben a parkban ... eljött az egykori sztár, aki a mai apályos időben is küszködik a hangszerével", de a gyerekek bámész közönnyel néztek rájuk: "a zene nem váltott ki belőlük semmilyen feltűnő reakciót". A. popzene meghalt tehát, vonom le a következtetést a beszámoló elolvasása után; s ha ad is még életjelet, olyan az, mint a kitépett póklábak reflex-rángása. Ha azt kérdezem, hogyan történhetett ez meg, föl kell tennem azt a kérdést is, hogy érdemes-e ilyet kérdezni. Fontos esemény történt-e egyáltalán? És habozás nélküli azt válaszolom: bizony fontos. Ez a szubkulturális mozgalom késéssel érkezett ugyan hozzánk, de húsz éven át a legnagyobb ifjúsági tömegeket ragadta magával. Akik számára az adta az egymáshoz tartozás érzetét, hogy egy sportcsapatnak szurkolnak, egy labdarúgó-bálványt istenítenek, azok számára új csapat, új bálvány támadt húsz évvel ezelőtt: egy-egy zenekar, egy-egy énekes. A kemény, férfias középcsatár-példaképet új példakép váltotta fel, új emberminta: a lányosan hosszúhajú szólógitárosé. Óriási ideálváltás volt ez, hatását semmiben sem csökkenti az, hogy a középcsatár éppúgy hamis ideál volt, mint ahogy hamis ideál lett a szólógitáros. A fiatalok önkifejezést keresnek és különbözni akarnak, olyan lázasan, hogy elkerülhetetlenül csapdába esnek: önkifejezésvágyuk másokban teljesül, különbözésvágyuk pedig úgy valósul meg, hogy hasonlítani kezdenek egymásra. Húsz éven át az volt az illúziójuk, hogy a zenei együttesek fejezik ki őket és abban hasonlítottak egymásra, hogy ugyanazt az együttest bálványozták. Hogyan történhetett ez meg — kérdezem tehát, remélem, hogy most már jogosan —, és válaszul tanácstalanul tárom szét karomat. Mert válasz ugyan, hogy divatról van szó. hogy divat volt a sportrajongás és divat volt a poprajongás, a divat pedig jön és elmegy — ilyen a természete.

Csakhogy nem véletlenül jön, és nem véletlenül megy el: bármily illékony is, kemény társadalmi törvények mozgatják. Hogy ez esetben mik, azt csak tudós vizsgálatok deríthetnék fel, ha ugyan felderíthetnék. Magyarázatkísérletek, persze, vannak, A példaképváltásnak a kemény sportfickóról a lányos-szelíd énekesre, az a legismertebb magyarázata, hogy ösztönös tiltakozás ez a militarizálódás kihívása ellen. Lehet, hogy van benne igazság, nem merném tűzbe tenni érte a kezem. Csak kérdezni merek: mi lesz most? Ha nem kell már a pop, mi jön helyette? Remélem, nem szükséges bizonygatnom, hogy fontos kérdés ez is. Mert ha igaz, hogy a pop meghalt új ideál pedig nincs még. akkor vákuumhelyzet van. A tér légüres. A természet (és a társadalom) pedig irtózik a vákuumtól: betölti. Mivel? Ez esetben mivel tölti be? A helyzet majdhogynem történelmi: itt az alkalom, hogy a fiatalok érvényesebb kulturális mintát, embermintát, életmintát találjanak vagy kapjanak, mint amilyen a korábbá volt. De mi legyen az?

Hegyi Gyula, akinek gunyoros-mélabús várkertbazári beszámolójából idéztem, ugyancsak megkérdezte ezt, és válaszokat is próbált adni rá: lehet, hogy a fiatalok, "maguk között már régen nem punkzenekarokért lelkesednek, hanem sramlizenészekért vagy filharmonikusokért" — írta. Beszámolóját pedig így fejezte be: a várkertbazár est szépen és békésen elmúlt, de nem történt meg; a dolgok, úgy tetszett e nyárestén, a folyó túlsó partján, a diszkókban, a sörözőkben, az új szállók halljaiban, a sétálóutcákban és a magánlakásokban. Marco Polo tévés kalandjai előtt történtek". Szellemes válaszok, de a válaszoló is tudja, hogy aligha érvényesek. Noha olyan fiatal is van, aki a sramlizenét szereti, aki a filharmonikusokat, aki a diszkót, aki a sörözőt és aki a televíziót. Ezeknek egyike sem mozgalom ugyanis, a pop viszont mozgalom volt, pótolni csak egy újabb tudja, az ifjúság nagy tömegeit mozgató, belőlük induló, őket reprezentáló. Ha meg is nevezhetném, ha tartalmát körülírhatnám, olyan okos embernek képzelhetném magam, amilyen sohasem leszek. Ha meg arrafelé tapogatnék, amit a korábbi passzív sportrajongás helyett aktív ifjúsági tömegsportnak neveznek vagy keresgélni kezdeném az új ideált az önérvényesítés legvalóságosabb terepén: a sikerélmény gyönyörűségét kínáló munkában — felnőttes utópizmusba tévednék. A vákuumot csak az ifjúság maga töltheti ki, spontán módon, belülről fakadó tartalommal. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ez a tartalom. És a kíváncsiságnál ie nagyobb szorongással.

A mindig őszinte Jövő Mérnöke lapban aztán végre valaki a fiatalok szempontjából is rittyentett egy cikket az elmúlásról a maga szokásos stílusában.

Szeptember 23-án a Budai Ifjúsági Parkban rocktemetés volt. A hír gondolom senkit sem ért váratlanul, hiszen július óta rengeteg rádió- és tv műsor foglalkozott vele, színesen ecsetelve a megnyitó óta eltelt évek programjait. Megszólaltak a régi parkos zenekarok tagjai, hogy emlékezzenek a hetvenes évek nagy koncertjeire, bulijaira. Minden beszélgetés, újságcikk valamiféle rózsaszín nosztalgiába, fulladt. Az emlékezések ködén föltűnő jelen a park bezárása, amivel látszólag mindenki egyetért. A park vitathatatlanul haldoklik, és a legegyszerűbb megoldás, hogy élve eItemessék. Az illetékesek más megoldást el sem tudtak képzelni, sőt vezető- rockzenészeink számára is ez az egyetlen kiút. Az együttesek ma nem szívesen játszanak a parkban, mert technikailag nem felel meg a minimális követelményeknek sem. Ha pedig nem jönnek az együttesek, nem jón a közönség sem. Talán megoldás lenne-a park felújítása, de ez úgy tűnik, lehetetlen, mert az ilyen ifjúsági szórakozóhely nem illik bele az I. kerületben kialakítandó "elit" városnegyedbe. Ne hagyjuk figyelmen kívül a pénzügyi ösztönzőket sem, hiszen egy esetleges felújított park sokkal gazdaságtalanabbul üzemelne, mint egy luxus játékkaszinó. Az illetékesek már döntöttek, fiatalos gyorsasággal, az ifjúság nélkül. Lesz egy Petőfi parkunk, nem a központban, nem ennyire hangulatos környezetben, de az elektromos gitárok dübörgése ott nem fog senkit zavarni, reméljük.

1984-ben a menő rockzenekarok azért nem léptek fel szívesen a Parkban, amiért a '70-es évek elején például az LGT sem. Nem volt elegendő érdeklődő. Persze Pusztavacsra azért csak elment százötvenezer ember. Ettől függetlenül a nagyobb bandák sorra kezdtek megszűnni, vagy átalakulni. Két opció állt előttük: vagy a rádió folyamatosan játssza a dalaikat, a tévé a klipjeiket – Bikini, EDDA, LGT -, vagy eltűnnek és majd pár év múlva térnek vissza hatalmas csindradattával, de már a Petőfi Csarnokba, jobb esetben a Sportcsarnokba. A nosztalgia egyébként a mai napig kitart. Visszatért – nem is egyszer – a Piramis, a Karthago, a Korál, a Skorpió, a HBB, a Beatrice, a P. Mobil, V' Moto Rock, de még a Dinamit is. A P. Box-ból kettő is volt egy ideig.

A temetés utáni szomorúság nem tartott sokáig. a Magyar Nemzet írt egy bővebb cikket az új létesítményről. Mit tagadjam, akkor ez nem volt számunkra annyira lelkesítő, mert a PeCsa semmiben sem volt képes azt az érzést produkálni, amit a Parkban megkaptunk. Persze idővel az ember hozzá szokik a helyhez, de ez akkor is más. Teljesen más.

1985. április 4-én nyitja meg kapuit a Városligetben, a BNV egyik volt csarnokában a Fővárosi Ifjúsági Szabadidő-központ, amely a műszaki állagának megromlása miatt megszüntetett Budapesti Ifjúsági Park szerepét tölti majd be. Az intézmény célja lesz az is, hogy működésével elősegítse az ifjúság világnézeti és esztétikai nevelését, lehetővé tegye a kulturált körülmények közötti szórakozásukat, sportolásukat. A szabadidő-központ, amelynek neve Petőfi Csarnok, helyet ad majd politikai nagygyűléseknek, egyéb, szélesebb tömegeket vonzó rendezvényeknek is. A csarnok programjának kialakításában tevékenyen részt vesz a KISZ Budapesti Bizottsága. Mivel a Városligetben több más szórakoztató intézmény is van, célszerűnek látszik, hogy ebben a térségben komplex szabadidő-központot alakítsanak ki. A feladatok összehangolása végett Városligeti Koordinációs Bizottságot hoznak majd létre, amelynek munkájában az intézmények és a felügyeleti szervek képviselői vesznek részt A Budai Ifjúsági Park kapcsán elhangzott a közeljövőben megvizsgálják az értékes épületegyüttes hasznosításának lehetőségeit Budapesten az elmúlt évtizedekben jelentős városalakitó munka ment végbe. A fejlesztések azonban nem érintették a Belváros déli részét, a Kossuth Lajos utca. Múzeum körút, Tolbuchin körút és Belgrád rakpart közötti területet A itteni raktárak, és egyéb hasonló célokat szolgáló létesítmények gátolták az üzlethálózat, a tömegközlekedés fejlesztését, s városképileg sem fogadható el az épülethomlokzatok egy része. Az 1985. április 30-ig meghirdetendő tervpályázattal azt kívánják elérni, hogy ez a kiemelt budapesti térség is felzárkózzon az északabbra fekvő belvárosi területek színvonalához.

A PeCsa téli színpada előtti hely 2500 főre készült, míg a szabadtéri színpad 5000 érdeklődőt fogadhatott. Ez mind, még együtt is jóval kevesebb, mint a Budai Ifjúsági Park "aranykori" befogadóképessége, de a közönség is elmaradt. A beatmozgalomnak, a rockőrületnek leáldozott. Az egyre többször érkező világsztárok, a zene elgagyisodása sorra nyelte az új és újabb generációkat. A hazai bandák egyre kisebb érdeklődéssel találták magukat szembe. 1984 egyébként az Első Emelet, az R-GO, valamint a KFT időszaka volt. Már semmi nem a beat- vagy a rockzenéről szólt. A metált szinte eldugták a rajongók elől és ameddig csak lehetett lemezt sem adtak a zenészeknek. Kellett pár év, hogy a bizniszmenek ugyanúgy ráharapjanak, mint a közönség. Gyakorlatilag minden megváltozott.

A Budai Ifjúsági Park bezárása sajnos törvényszerű volt bár, ha az algoritmusokat követjük, az első aranykor 1966-1971, a második aranykor 1976-1981, akkor csak két évet kellett volna kibírni. Talán akkor máshogy történt volna minden. Talán. Talán az sem véletlen, hogy a PeCsa befogadóképessége jóval alacsonyabb volt már és utólag már tudjuk, hogy a szakemberek nagyon jól kalkuláltak.

A PeCsa is hasonlóan indult, mint a Park, miszerint az ifjúság szocializálódása, politikai oktatása a KISZ szigorú ellenőrzése alatt, aztán gyorsan megváltozott. A Parkban a beat őrjítette meg a közönséget, a PeCsa pedig a rendszerváltásnak köszönhetően fejezte be politikai útját.

1984-ben nagyon nem örültünk annak, hogy 23 év után a BIP megszűnik, de volt legalább egy utód. A PeCsa 30 éven keresztül állta a sarat – mégsem lengik körül olyan legendák, mint elődjét – és utána nem jött semmi. Persze, született egy ZP (később Barba Negra), meg egy Budapest Park, de sokkal ritkább alkalmakra szólnak és a belépők árai a plafont verik. Az ilyen utód pedig nem utód, de azt se felejtsük el, hogy közben átléptünk a szocializmusból a kapitalizmusba, ahol már nem az állam vállalja át a kiesett pénzt – egy misét azért megérne, hogy a Park mégis mitől lehetett akkor nyereséges -, hanem a nagy tőkés és ugye neki elsősorban a haszonnal kell foglalkozni, hiszen csak akkor jöhet a következő buli…

Vége

Készítette: Fiery