Az utolsó napok

Örömök és bánatok között éled átlagos, hétköznapi életed. Teszed a dolgod, szeretsz, haragszol, boldog vagy, szenvedsz, megbetegszel, meggyógyulsz, de mindig te győzöl. Amikor mégis felmerül a kérdés, hogy mit tennél, ha megtudnád, hogy mikor lesz az utolsó napod, azt válaszolod, hogy felakasztanád magad, szereznél egy pisztolyt és főbe lőnéd magad, leugranál a tízedikről, vonat alá lépnél...

Életed során annyi valódi és álproblémával nézel szembe, hogy észre sem veszed, hogy feleslegesen hadakozol a világgal. A nyarat forrónak, a telet hidegnek, a szelet zavarónak, a hulló faleveleket idegesítőnek tartod. A kutyák vonyítanak, a templomtornyok harangoznak, a főnök kiabál, az asszony veszekszik, a gyerek ordít, a szomszéd büdös, az emberek lopnak, a tömeg idegesít.. Mindenki idióta, önző barom...

Aztán elérkezik az idő, amikor arra leszel figyelmes, hogy a szokásosnál fáradékonyabb vagy, ott fáj, ahol eddig soha, ott van valami, aminek nem kellene ott lennie. Barátaid, ismerőseid, vagy a családod noszogatására elmész orvoshoz. Azt gondolod, hogy felesleges, hiszen veled nem történhet baj, még akkor sem, ha majdnem úgy működsz, ahogy eddig... Csak az a sok vér, az a duzzanat a testeden, a zúgás a füledben....

Ha nem is hiszed, hogy komolyabb gond lenne, ott ülsz és feszülten várod, hogy mit mond majd az orvos. A váróteremben - bár még mindig nem hiszed el, hogy baj van -, tudat alatt felkészülsz a legrosszabbra. Lepereg előtted jó pár szép emlék. Anya mosolya, apa bátorító szavai, az első nyár a barátaiddal, a nagy szerelem, a gyerek és még számos átélt siker. Téged nem érhet semmi baj!

Megérkezik a doki. Behív, leültet miközben idegesen pakolgat az asztalán és nem néz a szemedbe. Ettől kissé megrémülsz. Rádöbbensz, hogy hamarosan megváltozhat az életed. Nem mondod ki, de megremegsz.

Az orvos tömören elmondja, hogy komoly a baj, későn jöttél és azt is, hogy ezek után mennyi időd van még, hogy mindent elrendezz. Persze közben igyekszik téged megnyugtatni, hogy a modern orvostudomány bármikor megtalálhatja a gyógymódot és tulajdonképpen már meg is van, csak egy kicsit kell várni, addig is felír néhány gyógyszert. Minek? Látod rajta, hogy ő sem hiszi el, amit mond. Azt mondja, hogy százból minden második, de ez nagyon rossz arány. Te azonban el akarod hinni a csodát, mert veled nem történhet semmi baj. Elkezdődik a legkegyetlenebb harc, amit nem emberek, időjárás ellen vívsz. Most a halál az ellenfeled.

Az út hazafelé hosszú, de te észre sem veszed, soha nem tapasztalt komor gondolataidba mélyedve taposod az aszfaltot. Szükséged van a magányra, időt keresel, hogy kitaláld a gyógymódot. Százból kettő. Nem is olyan rossz arány. Miért pont te ne lennél az, aki javítja a statisztikát. Nem lehet olyan nagy a kihívás, hiszen nem a szerelmedről, a gyermekedről, vagy a barátodról van szó, csak az életedről.

Az életed. De kivel osztod meg ezt a rettenetes terhet, ami csak a tied? Egyedül mégsem cipelheted? Persze, ha jó hír lenne, simán kiordítanád a világba, de ez nem az. Amit ezen a napon megtudtál, az senkinek sem jó. Nem szereted, ha miattad aggódnak, nem szereted, ha te vagy a középpontban, főleg így. Te nem akarsz senkinek sem felesleges gondot okozni. Úgy döntesz, mondasz valami bíztatót, de az igazat elhallgatod. Lassan azon kapod magad, hogy azokat sajnálod, akik itt maradnak utánad, akik ismernek, szeretnek, akik az életed részei. Voltak. Azok az emberek, akik melletted maradtak a nehéz időkben is, miért pont most okoznál bárkinek is csalódást?

Ízlelgetni kezdet a szót, amin sohasem akartál elgondolkodni: Meghalok. Milyen az, ha meghal az ember, ha nincs többé? Ez hülyeség, veled nem történhet meg ilyen. Még nem! Úgy érzed, hogy van még időd bőven. Eddig is mindent megúsztál, ezután sem lesz másképp. El kell menni egy másik orvoshoz, egy természetgyógyászhoz, jósnőhöz, kínai doktorhoz, valaki biztosan tud megoldást...

Az idő mozdonya kegyetlenül zakatol előre. Bár körülötted minden egyre bonyolultabb és minden nehezebb, te belül érzed, hogy nincs visszaút. Nem lesz gyógymód, nincs csodaszer, napról-napra gyengébb vagy. Ameddig bírod sétálsz a napsütésben, élvezed a szellő hűvösségét, de akkor sem maradsz otthon, ha esik az eső. Gyönyörködsz a talajra hulló sárga falevelekben, a Hold ragyogásában, az esti város csillogásában, egy rajzban a falon és csodálattal figyeled az embereket, a párokat, a gyerekeket. Előttük az élet, te pedig hamarosan tovább lépsz az ismeretlenbe. Pontosan tudod, hogy mikor érkezel, mégsem jut eszedbe korábban elhagyni ezt a pompás világot. Nem érdekel, hogy tél van, vagy nyár, kedd vagy szombat, reggel, vagy délután, csak a következő pillanat gyönyörűségében hiszel.

Egyre fáradtabb és egyre soványabb vagy, a rosszullét is folyamatossá válik. Lemondasz az ételről, lemondasz az emberekről, elengedsz mindent. Az idő közel, egyre közelebb...

Elrendeztél mindent, beletörődtél a megváltoztathatatlanba, életedben először feladod a harcot. Ahova indulsz, ott jobb lesz. Már várnak. Az itt maradókat pedig nem sajnálod már, hiszen, ha elérkezik az ő idejük, ők is elindulnak utánad.  Fekszel az ágyon, a körülötted állók zokognak, de te nem érzel semmit. Úton vagy már...

Egy százszor kimosott megkopott korházi lepedő fedi meztelen testedet, ha tudnád, hogy előtted mennyi embernek volt végső takarója és még mennyit borít be utánad. De téged ez sem érdekel. Minden, amit szerettél ködbe borul, lelkeddel száll messze az új ismeretlen felé. Csak a csend vesz körül. Azoknak rossz, akik szerettek, akiknek még sokáig fogsz hiányozni. Hiányozni fog a mosolyod, a kedvességed, a törődésed, a humorod, a ragaszkodásod, a kitartásod. Ez voltál te, aki szerette a barátait, a nyár forróságát, a tél hűvösét, a falevél hullását, a világ változásait és sosem gondoltál arra, hogy mit tennél, ha megtudnád életed utolsó napjának dátumát, mert mint mindenki a Földön, te is szerettél élni...

Írta: Fiery