Kik voltak a csövesek?

Barátnőm szokta mondani, hogy a mai fiatalok rettenetesen el vannak keseredve, mert nem látnak kiutat ebből a mocskos, korrupt világból és a felnőttek pedig nem foglalkoznak velük, ezért sokan öngyilkosok lesznek, vagy a droghoz menekülnek. Noha sokszor vitába szállok vele - mert szeretem, ha az elmebajnokság igényes emberek közt zajlik és neki különösen jó meglátásai vannak - a háta mögött mégis igazat kell adnom neki. De azért ízlelgessük a problémát! Milyen ismerős a szöveg ugye? Talán azért, mert a fiatalok - amióta világ a világ, mindig nagyon tisztán látják az előző generáció gyengéit, problémáit, aztán valahogy - mint ahogy mi is - idővel ők is bele simulnak lassan a rendszerbe, csak most még nem tudnak róla... (Fiery)

Csillag leszel

Mi is lázadtunk, bátyjaink, sőt apáink szintén a maguk idejében, de valahogy komoly felnőttként a mai fiatalok ellenállását már nagyon nehéz elfogadnunk. Talán mert rájöttünk, hogy hiába minden, sosem változik semmi. Mi a csövességünkkel, a rockerségünkkel hívtuk fel magunkra a figyelmet és nagyon úgy tűnik, hogy 1956 után ez volt az egyetlen komolyan vehető csendes népfelkelés. Nem panaszkodhatunk, mert, ha több év múltán is, de meg kaptuk a kellő figyelmet, csak már későn. Az akkori fiataloknak szóló újság, az Ifjúsági Magazin elég hosszasan foglalkozott a témával, majd a jelenséget elkezdte boncolgatni a Népszabadság, az Esti Hírlap, a Népszava és a Magyar Nemzet is, korunk legnagyobb politikai lapjai. Ezek mellett a vidéki nagy napi-, és hetilapok szintén ráálltak a témára. A hullám pedig nem állt meg az első gátnál, egészen az egyik legnagyobb hatalomig, a tévéig menetelt. Olyan műsorokban kapott - általában negatív - szerepet a csöves téma, mint a Családi kör, az esti TV Híradó, vagy a Kékfény című bűneseteket taglaló műsorban. Pedig mi az öltözékünkkel tüntettünk, meg a rockzene szeretetével. Mi csak jól akartuk érezni magunkat és sokan talán még azt se tudtuk, hogy egyáltalán LÁZADUNK valami ellen.

Szabadnak születtem

A "csöves" ma már mást jelent és ha kimondjuk akaratlanul is az utcán élő hajléktalanokra gondolunk, akikkel találkozhatunk az aluljárókban, a tereken, az utcákon, pedig valamikor a '70-es években, de még a '80-as évek elején is a rockerek voltak azok, akiket csövesként emlegettek. Nevüket a szűk csöves nadrágról kapták, ami minél kopottabb, minél megviseltebb volt, annál menőbbnek számított, de csak egymás között.

Emlékszem, mi is minden nap varrtuk a Trappert, vagy a kínai farmert gyári cérnával - mert az nehezebben szakadt el - mielőtt elindultunk volna a térre, vagy a koncertre, hogy aztán hazaérés előtt egy éles olló segítségével leráncigáljuk magunkról. Bizony, egyszer a barátomat meglátta az apja ebben a szűkreszabott gatyában és szíjjal úgy megverte, hogy az másnap iskolába sem tudott menni. Ő úgy lázadt, hogy utána ugyanúgy varrta a nadrágját, mint azelőtt, csak már jóval messzebb öltözött vissza "jógyerekbe". A csöves nadrágnak olyan szűknek kellett lennie, hogy még a belebújás is felért egy kínvallatással, ráadásul a magunk 20 kilójával még csak nem is néztünk ki jól. De ez akkor fontos volt, a hovatartozásunkat prezentáltuk ezzel és akármilyen hülyén néztünk ki, mi szerettünk csöves lenni még akkor is, ha az iszonyatosan szűk farmer véres sebeket horzsolt a lábunkon. 

Természetesen a csöves gatyához járt még a Tiszacipő, vagy ha úgy jobb a dorkó, nyáron pedig az alföldi papucs, a klumpa és hogy még jobban emeljük a látványt mindig kiloptunk egy kockás inget a fater szekrényéből. A kép akkor vált véglegessé, ha megfelelően hosszú hajat is növesztettünk hozzá. Ha mindezzel meg voltunk, már csak a zenekar nevekkel telefirkált szimatszatyor (gázállarctáska) kellett a vállunkra és meg volt a csöves életérzés. Szóval két fogpiszkálón lógott egy felnőtt ing, amiből kilógott a vállig érő haj. Szabadnak éreztük magunkat és tényleg komolyan gondoltuk, hogy a zenekarok nekünk énekelnek, a mi problémáinkról és felnéztünk rájuk, ha megmondták a tutit a rendszerről, Erdős Péterről, az iskoláról, vagy a munkahelyi tolvajokról: a főnökökről, vagy a beosztottról.

Hiába bújsz, hiába futsz

Eddig ilyeneket máshol nem hallottunk még, otthon a családban is, ha hasonló témák kerültek szóba, mindig halkabbra fogták, nehogy bajuk legyen belőle. Bezzeg a rockzenészek! A Piramis, a Mobil, vagy a Beatrice, ők aztán nem kíméltek senkit és nekünk ők elérhetetlen - nem úgy, mint a lányoknak - istenségeknek számítottak és tátott szájjal bámultuk, hogy milyen vakmerők. Ki gondolta volna akkor, hogy kemény beszólogatások nagy része hazugság volt, állami háttér, magasrangú apuka, III/III, vagy csak ráült a "divatra".

De térjünk vissza a csöves életformához. Bár sokan valóban lepattantak otthonról és egész nap - vagy amíg el nem kapta őket a rendőr közveszélyes munkakerülésért (KMK) - lent csöveztek az aluljáróban és játszótereken aludtak, vagy az óvoda, iskola udvarán, mégis ők voltak kevesebben. Ezek a fiatalok általában intézetekből, vagy vidékről, a falujukból szöktek el, de az igazán nagy többség rendesen járt suliba, vagy dolgozott az elvárásnak megfelelően. Az iskolában a ruhát eltakarta az a "szépséges" sötétkék iskolaköpeny, de délután a térre, vagy este a koncertre már csöves üzemmódba kerültünk.

Egyirányú út

Előttünk akkoriban két út rajzolódott ki. Vagy digók leszünk és élére vasalt nadrágban, csinos ingben, oldalrafésült rövid hajjal éljük le a fiatalságunkat és rázzuk magunkat Baccarára, vagy Boney M-re, vagy a rockzene gondolkodásmódja a kötelezővel való szembemenés határozza meg utunkat. A digókkal - vagy diszkó patkányokkal - látszólag nem volt baj, mert ők úgy öltözködtek, ahogy a rendszer és a szülők elvárták, még ha sokszor erőszakosabbak, gátlástalanabbak is voltak nálunk - hiszen egy utcai verekedésnél a zsaruk nem őket vitték be az őrszobára. Cikkek, riportok, kommentárok foglalkoztak a "huligánokkal". Sokszor leírták már a külsejüket, kedvenc tartózkodási helyeiket, próbálták magyarázni ideológiájukat. Nevezték már őket koszosoknak és büdöseknek, voltak már szakadtak. Minarik-kabátosok, blahások, aluljárólakók, magyar punkok. Sehogy nem illettünk a rendszerbe és pont ettől éreztük jól magunkat.

Mivel nem úgy öltözködtünk, mint normális embertársaink, ezért különböző címeket osztottak ránk. Azt mondták rólunk, hogy a társadalom perifériáján élő felelőtlen, problémás viselkedésű, fiatalok vagyunk, akik csak a mának élnek, szipuznak, isznak, és sokan bűncselekményekre is kaphatók.

Igen, ez volt az általános nézet, pedig mi csak élvezni akartuk a fiatalságunkat, egy kis figyelmet akartunk, és szeretni a barátainkat, a lányokat és természetesen a zenét, de ez nem tetszett a felnőtteknek. Féltek tőlünk. Azt gondolták, hogy mi majd tönkre tesszük az ő szocializmusukat, végül kiderült, hogy ők tették tönkre. 

Apáink útján

Azért ez is elgondolkodtató, hiszen a "valamikori lázadókról", hősökról beszélünk, akik 1945-ben partizánként harcoltak a náci Németország ellen, vagy 1956-ban egy darab bottal támadtak meg orosz tankokat, akik 1966-ban összefogva a maradiság ellen szavaztak a Táncdalfesztiválon egy Illés nevű zenekarra, ezek az emberek a '70-es évekre kihültek, megsavanyodtak, vagy csak ők is rájöttek arra, hogy felesleges bármiért is harcolni, ők csak egy pont egy tintapötty az univerzumban. És most lehetséges, hogy mi is ugyanezt az utat járjuk és ezért nem fogadjuk el a mai fiatalok felháborító viselkedését? Vagy csak azért, mert minket erőszakkal próbáltak a közösségbe nevelni és mire beilleszkedtünk volna elárultak és kiárusítottak bennünket a kapitalizmusnak és megszerzett tudásunkkal, tapasztalatunkkal mehettünk a francba...

Most következzék néhány korabeli megszólalás arról, hogy "azok a srácok és lányok" hogyan látták a csöves kérdést. Ezek az írások 1979-ben, az Ifjúsági Magazin hasábjain kaptak lehetőséget:

Kik azok a csövesek?

"Ha az emberek a csövesekről beszélnek, munkakerülőkre, bűnözőkre gondolnak, akik keresztet, kilós lakatot, pengét hordanak a nyakukban és biztosítótűt a fülükben. Ilyenek is vannak köztünk, de ők vannak a legkevesebben. Intézetisek, kallódó gyerekek, akik szakképzetlenségük miatt nem tudnak, de nem is akarnak munkát vállalni. Meglógtak otthonról, nincs lakásuk, csöveznek, lejmolnak, isznak, és ahol lehet, botrányt kavarnak. A csövesek ennél több rétegre oszlanak. Vannak az "úri" csövesek, akik csak divatból járnak csövesen, ők gazdag szülők gyermekei. Sokan vannak, akik csak a koncertekre öltöznek fel csövesen, mert otthon nem engedik úgy öltözködni őket. ahogy szeretnének. Ők azok a csövesek, akik koncert után hazamennek és úgy élnek, mint annak előtte. S végül vannak azok - szerintem a legtöbben -, akik se nem büdösek, se nem koszosak, otthonuk, zsebpénzük van, de akik elégedetlenek azzal, ahogy élnek, s ez ellen lázadnak"

DAC

"Mi csövesek szakítunk a társadalom szokásaival, rendjével. Ez elsősorban az öltözködésünkben nyilvánul meg. Ez a dac jele mindennel szemben. Van egy kedves tanárom, akinek már többször elmagyaráztam a csövesség lényegét, mert nem értette. Egyik alkalommal azt mondta: - Jó, akkor én most kiveszem az ingem a nadrágból és leszakítom a zsebét. Ettől én már csöves vagyok? - Hát nem - feleltem -. mert az embert nemcsak a külsőből ítéljük meg. A lényeg a belső tulajdonságok, a gondolkodásmód. Ha a nyolcadikos kislány kimegy a nagypapa fehér ingében a koncertre és azt gondolja, hogy igazi csöves, téved. Soha nem lesz igazi csöves, hacsak nem kerül olyan társaságba, amely befogadja és elmagyarázza neki a csövesség lényegét. Szóval, az igazi csövesek eszméikben is csövesek maradnak."

Mi ellen lázadnak?

"Ezek a fiatalok szeretnének mások lenni, mint a felnőttek. Ugyanis a felnőttek világában a csövesek viselkedésénél sokkal súlyosabb problémák vannak. A mai fiatal hamar észrevette, hogy nem talál a felnőttek között megfelelő példaképeket. Hisz a munkahelyen azt látja, hogy főnökei munkaidőben a maszek építkezésen dolgoznak vagy dolgoztatnak, hogy a kétes eredetű pénzből nyaralót, kocsit vásárolnak. Ez az, ami ellen a csövesek lázadnak. Ez a világ nem kell nekik, másképp szeretnének élni. Viselkedésükkel, öltözködésükkel azt akarják kimutatni, hogy nem azonosulnak ezekkel a felnőttekkel. Ha ilyen szemszögből nézzük a csöves problémát, nem is képviselnek olyan rossz elméletet."

Nagy családot alkotunk

"Nem a világ végén lakom, nem is egy faluban, hanem városban, méghozzá megyeszékhelyen. De ez mit sem változtat a lényegen! Mert tényleg nincs egy hely. Tehát mi marad? Megkeresem a bandát és együtt csellengünk. Elmondjuk az aznap történteket, mert nekik el lehet mondani. Ők türelmesen végig hallgatják, nem úgy, mint otthon. Mert otthon mi van? Kislányom, olyan fáradt vagyok, hagyjál! Vegyél ki egy húszast, menj el moziba, vagy bánom is én! És már meg is van a magyarázata annak, hogy miért lesz csöves valaki. Hát ezért, mert ő mindenhol csak mellékszereplő. A szüleit sem érdekli, hogy merre megy, mit csinál. Ezért elindul, csak úgy csavarog, találkozik a bandával, jól megértik egymást, és máris eggyel több csöves lett. Így alakul ki lassan egy új társadalmi réteg. Mi egy nagy családot alkotunk, ahol mindenki mindenkinek tűztestvére, s ez egy állati jó dolog.

Tanmese

"Miskolcon a Tanácsköztársaság lakótelepen volt egy klub. Az egyik ház pincéjében, ez a helyiség nem kellett senkinek, ezért valaki egy magnóval és a haverjaival klubot csinált. Mindenki megnyugodott. A szülők, mert tudták, hol van a gyerekük, a járókelők, mert nem jár annyi rossz ki­nézetű gyerek az utcán, és nem utolsósorban a fiatalok, akiknek volt hova menniük. De állítólag hangosak voltak, és a klubot azzal az indokkal, hogy másra kell. bezárták. Aztán 3-4 hónap múlva kellett is. A házban festettek, és délután a festők ott pihengettek. Azóta csak ígérgetik, hogy a helyiséget a fiatalok visszakapják. Tehát a társaság az utcára került, s az emberek azonnal a hatóság hiányát kezdték emlegetni. Az osztályfőnökök pedig, ha megláttak valakit az utcán, azonnal a szülőkkel akartak beszélni, mondván, a gyerekük rossz társaságba keveredik. Eddig a tanmese, de érzékelteti, miért vannak, és hogyan születnek a csövesek."

Egyforma bánatok

"Nem vagyok csöves, sőt bátran állíthatom digóságomat. Mégis egyek a gondjaink. Ugyanazok a problémák keserítik az én életemet is. Csak a csövesek a koncertekre, az aluljárókba menekülnek, én a jól öltözöttek közé. De én is lázadok a magam módján. Csak nem szeretem a céltalan ácsorgást, az őrjöngést. Már extázisba sem tudok esni. Én az Omegát szeretem, ők a jövőről énekelnek, arról a jövőről, amely oly bizonytalan. Én őket szeretem, mások a Piramist. Ízlések és pofonok ... A csövesek gyűlölnek minket, a digók pedig a csöveseket nézik le. Pedig egyforma bánataik vannak."

Melós szemmel

"Én éltem a csövesek között, és most is jó érzéssel gondolok rájuk. Segítik egymást, törődnek a másikkal. A Piramissal, az Omegával kapcsolatba hozni őket csak annyiban lehet, hogy ott vannak minden koncerten. Legalább egy időre feledni a problémákat. Kérdezhetik tőlem, ha olyan jó a csövesekkel, miért nem élek most is közöttük? Azért, mert elmúltam 18 éves, és meló után már nem megyek közéjük. Most már össze tudom hasonlítani a két életformát, a csövest és a melóst. Dolgozónak lenni ebben az országban valamikor érdem volt. Ma már eljutottunk oda, hogy szégyen, ha az ember, csak' melós. Itt, a munkahelyemen nekem is észre kellett vennem, hogy az emberekben nagyon sok a rossz szándék. Néha teljesen úgy viselkednek, mintha a legnagyobb ellenségek lennének. Itt, ahol most dolgozom, nagyon ébernek kell lenni, nehogy tönkre tegyenek! Ne én legyek az utolsó, ne használjanak ki! Hogyha valaki nem dolgozik, az nem számít. Ez harmad- vagy negyedrangú kérdés. Minden attól függ, milyenek az összeköttetések! Miért lázadnak a csövesek? Éppen az ilyen igazságtalanságok ellen! Ők másképp akarnak élni."

Miért vannak?

"Nem igaz, hogy csak a zenéről tudnak beszélni! Ha meghallgatná őket valaki, akit bizalmukba fogadnak, akkor kiderülne, hogy széles a látókörük, de a zenén kívül csak kevés dolog köti le őket, mert nem hozzájuk szól. Legszívesebben a vitafórumokra járnak. Sok a megválaszolatlan kérdés bennük, de az a tapasztalatuk, hogy ezekre a kérdésekre nem is nagyon igyekeznek választ adni az illetékesek. Valószínűleg azért, mert félnek szembenézni a tényekkel. Azt például már tudomásul veszik, hogy vannak csövesek, de arról hallgatnak, hogy miért vannak? Megmondom, azért vannak csövesek, mert nagyon hiányoznak a fiataloknak az őszinte emberi kapcsolatok. Én például már nem is emlékszem, mikor beszélgettem hosszabban anyámmal. Vagy neki nincs ideje, vagy én nem érek rá. De rájöttem, nem is érde­mes várni ezekre a beszélgetésekre. Egy ötvenest vagy százast hamarabb megkapok, mint 10 percet anyám életéből. Pedig szeret engem. Ez fix. És akkor mi van azokkal, akiknek a családi körülményei rosszabbak? Azt hiszem, az is nagy baj, hogy ma már egy sereg intézmény foglalkozik az ifjúsággal, mint egésszel, de külön-külön az egyénekkel szinte senki. Különben én már megszoktam, hogy mindent a saját elképzeléseim szerint csinálok. Idő előtt önállóvá lettem. Kényszerből. Mert nem volt kitől tanácsot kérnem. És nem vagyok egyedül. Tízezer, százezer társam van."

De... persze... viszont...

"A hetvenes évek első felének álmossága, csendessége után ez a nyíltság, szabadszájúság, ez a követelő, számonkérő, zabolátlan hang váratlanul érte a társadalmat. Az intézmények, az ifjúsági szervezet, a felnőttek egyaránt értetlenül álltak a kibontakozó új jelenség előtt. Szerintük a fiatalok mindent megkaptak, amire szükségük volt, s igazán nem volt, nem lehetett okuk az elégedetlenségre. Az első reakció ezért is volt egyértelműen az elutasítás, az elbagatellizálás. A rendbontás csak egy szűk rétegre korlátozódik, s ezek a fiatalok többségükben "bűnöző arcúak" - mondták az illetékesek is -, így született meg az a leegyszerűsített, egyoldalú kép, amiről a bevezetőben már szó esett. Az elkövetkező évek fejleményei azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a csöves problémát nem lehet egy indulatos mozdulattal elintézni, nem szabad csak bűnügyi kérdésként a rendőrségi esetek közé sorolni. Foglalkoznunk kell vele, elemeznünk kell, mint bármely más társadalmi jelenséget, mert az "ifjúsági probléma" mögött természetes társadalmi feszültségek, feloldatlan ellentmondások, generációs ellentétek rejtőznek."

A bolond levele a fiúnak

Mi szerettük a csöves életformát és szerettük a nekünk szóló őszinte- kőkemény rockzenét, ha kellett bárkivel vitatkoztunk a magunk által kialakított eszmékért. Mi akartunk dolgozni és akartunk tanulni, de bántott az a rengeteg ostobaság, ami elárasztotta a világunkat. A rendőr megvert, mert hosszú volt a hajunk, a tanár megvert, mert visszaszóltunk neki, ha úgy éreztük, hogy nekünk van igazunk, a szülő megvert, mert nem ért rá szeretetet adni és mégis emberek maradtunk. Akármennyi bajunk volt fiatalként, azért mégis foglalkozott velünk mindenki, a média, a Párt, a KISZ, az iskola, a munkahely, a szüleink és a rendőr is. Ma inkább az fáj, hogy a mi korosztályunk nem volt képes továbbadni az értelmes lázadás lényegét.

Jöttek az EMO-k, meg mindenféle különc kinézetű fiatal és haragszanak a világra, de eszükbe sem jut tenni semmit. Drog, meghökkentő öltözékek, hivalkodó másság, Való Világ, ez mind a lázadás egy formája, de valahogy a lázadás íze, értelme hiányzik, mint só a levesből. Mi boldogak voltunk csövesként, ők nem azok, ők öngyilkosok akarnak lenni, kábítják magukat és szeretni sem tudnak őszintén, mert tőlünk nem tanulták meg hogyan kell. És el akarnak menni mindegy hová, elfutni a bajok, problémák, feladatok, felelősség elől, mintha máshol szebb lenne a világ...

Írta: Fiery