Hová tűntek a kereszteslovagok? - Búcsú a Bem Rockparttól

A Rockzene Ismét elveszített egy legendás klubot, egy ikonikus szórakozóhelyet, mely több mint 50 éven keresztül szolgálta az aktuális fiatalság zenei szárnybontogatásait, vagy éppen - mint a Mini esetében, törzshelyül szolgált öt évtizeden keresztül. Nem könnyű egy ilyen kapcsolattól megválni, de a világ változik, és ezt figyelembe kell venni. Ahol egy ajtó bezárul, ott egy másik ajtó kinyílik, legalább is ezt szeretném hinni. 2019. november 17- és 18-i búcsúfellépéssel Török Ádám és csapata is elköszönt a híres Bem Rockparttól...

Emlékút a ballada folyón

Hát vége. Elköszönt tőlünk a híres Bem Rockpart 6., a Mini együttes állandó klubja és ezen kívül mennyi minden volt még. Amennyiben az abszolút kezdetekig visszatekintünk, megtudhatjuk, hogy a hely eredetileg az Andrássy grófok budai rezidenciája volt. Itt pihenték ki magukat az uraságok egy-egy hosszú, kemény munkahét után. Lehet abban valami, hogy amit Isten elvesz, azt egyszer még visszaadja, mert az épület hamarosan Andrássy múzeum néven születik ujjá. Persze innentől adja magát a kérdés, hogy a Mininek 50 évig otthont adó budai klub kerül-e még kapcsolatba a zenekarral? Meglátjuk.

Gyerekként mindig azon nevettünk, hogy szegény nagyanyám a November 7-e teret Oktogonnak, a Rudas László utcát Podmaniczky utcának, vagy a Felszabadulás teret Ferenciek terének hívta. Derültünk a tévedéseken, aztán amikor minden visszaállt a rendes kerékvágásba, már mi nem voltunk képesek megtanulni az új/régi neveket.

Vissza a városba

Visszatérve a beat/rock klasszikus helyszínére, már abba is furcsa érzés belegondolni, hogy talán az első "erezd el a hajamat" bulit egy Liszt Ferenc nevezetű hosszú hajfürtökkel rendelkező korai rocker zongorista tartotta. Gondolom, mekkora csápolás lehetett ott, mindenki dobálta fel a színpadra a rizsporos parókát, talán még egy-két alsószoknya is landolt a fekete-fehér billentyűkön. Biztosan kiakasztották a szomszédokat a szörnyű nagy zajjal, de legalább a dohányosoknak nem kellett akkor még szégyenkezve kiaraszolni a hideg udvarra, vagy a kapu elé, ha rá akartak gyújtani. Ha véletlenül arra járt egy konflis, vagy hintó, talán az arra járók be is kukucskáltak kíváncsian, de ekkor jöhettek a korai biztonsági őrök - ahogy akkoriban hívták őket; komornyikok - és elzavarták a kelletlen vendégeket. Már akkor is működhetett az elv, hogy csak érvényes belépővel szabad a belépés.

Több hasonló jellegű koncertről nincs tudomásom, a következő "Madáchi kép", hogy a partizánokból és ellenállókból összegyűlt elvtársaink az átmenetileg hazánkban tartózkodó szovjet katonákkal rátették a kezüket erre a házra (is). Ahogy illik, gyorsan leamortizálták, egyedül talán csak az értékes bútorokat és festményeket mentették meg maguk számára. Tényleg, milyen jól nézhetett ki egy Rubens kép egy kopott, belvárosi szoba-konyha beázott, golyóütötte falán, mondjuk éppen a tűzhely, vagy a mosogatólavór fölött. Amikor már nagyjából rendeződött a helyzet és kiürült a magtár, a '60-as években beindult a tudatos fiatalságnevelés, de ez a szocializmus szempontjából nem volt sikeres korszak, mert a beat elkezdett körvonalazódni, majd olyan teret nyert, amit már nem lehetett kordában tartani. A Tanács (ma Önkormányzatnak hívnánk) művelődési háza lett és innentől zengjenek a harsonák, mert a bejelentkező beat korszak köszönte szépen és betelepült a Duna menti házba.

A Fekete gép

Egyébként korabeli nem hivatalos beszámolók szerint az I. kerületi Tanács V.B. (Városi Bizottság) Művelődési Klubját 1966 szeptemberében az Atlantisz együttes nyitotta volna meg, de aztán ez a debütálás elmaradt, a rossz nyelvek szerint egy vidéki hakniból nem ért vissza időben a zenekar. Persze van ilyen a mai napig, ha véletlenül valaki elszámítja magát, ez ellen nem lehet mit tenni, ilyen még a legjobb családoknál is előfordul.

A mai fiataloknak ugye már nem mond semmit, de létezik még az a korosztály, akik hangos hüppögéssel - mint az Aranycsapat tagjait - sorolják az itt fellépő szent neveket. Ők kerültek elsőként a Bem rakpart 6. számmal kapcsolatba és ezek egyike sem elhanyagolható, mint a Kék Csillag, a Liversing, az Illés, a Syrius, a Sakk-Matt, a Mini, a Kex, a Tolcsvay Trió, vagy a Dresch Quartet. Istenem, azóta is hány csillag terebélyesedett ki az égen, és szinte mind kipukkadt hamarjában, míg ezen csillagok a mai napig tovább ragyognak. Erről jut eszembe, hogy nem rég volt egy érdekes beszélgetésem egy zenében járatos fiatal szakemberrel, aki arról akart meggyőzni, hogy a mostani sztárok ugyanolyan nagyok - hanem még nagyobbak -, mint a hajdaniak. Én erről azt gondolom, hogy számomra az a sztár, akinek a nevére - alsó hangon is - 10 évre visszamenőleg emlékszünk, akinek a dalai - szintén évtizedekről beszélünk - a mai napig ismerős nagypapának, apukának, gyereknek és unokának egyformán. Ezek a lehúzós hullócsillagok a maguk semmi produkcióival pikk-pakk két-három év után a névtelenség homályába vesznek. Nem attól sztár valaki, hogy a Youtube-on magas a nézettsége, vagy éppen megtölt egy sportcsarnokot, mert akkor hol van a Syrius Fásy Zsülikétől, vagy mennyit ér a Németh testvérek (Gábor és Alajos) munkássága a Bugyi testvérekéhez mérve?

Újfent visszatérve a klubra, itt számos tehetségkutató zajlott, és a szocialista rezsim által támogatott propaganda ízű előadássorozatok, vitaestek, költőtalálkozók is egészen biztosan rengeteg könnyes kacajt és vidámságot szolgáltattak a nyilvánvalóan önkéntesen megjelenő nagyérdeműnek. A klub pedig volt annyira sokoldalú, hogy matiné előadások formájában gyerekműsorok is színesítették a programot. Ekkor már Török Ádáméknak itt klubjuk volt.

Úton a föld felé

Aki járt már ebben a szép épületben, de még nem a '60-as-'70-es években, annak nehéz elképzelni, hogy a sor vége a Clark Ádám térig kígyózott. Ez körülbelül ötször - hanem nyolcszor - annyi ember, mint ahányan befértek. Számos alkalommal a késő délutáni koncertre már reggel elkezdett gyülekezni a tömeg. Azért, ha lecsattogott ide a Baksa Soós, vagy Radics Béla, még a halak is kidugták a fejüket a Dunából - de tudjuk, Béla penge volt - és akkor még Török Ádámról nem is beszéltem. A Minivel egy időben indult el az underground korszak, ekkoriban próbálgatták sokan az új dolgokat, alternatívákat a beat, vagy inkább a kezdeti rock muzsika mellett, hogy mára rákdaganatként a könnyűzene testén önálló lényként lihegve elnyomja a tudás alapú zenéket. A korai években azért az avantgárd zenéhez is szükség volt zenei tudásra, a '80-as évek alter zenekarai esetében a szövegek maradtak elfogadható szinten, a zene másodlagossá vált, míg manapság... háááát... izé... szóval kikérem magamnak!

Egy ilyen fontos zene- és helyszíntörténeti leírásból nem hagyható ki Kuhajda Istvánné Margó, aki egy személyben volt a klub igazgatója, projektmenedzsere és szakmai vezetője, de ha kellett volt ő pszichológus, válságkezelő, fogolytárgyaló, balhé elsimító, de első sorban a fiatal tehetséges zenekarok - mint akkoriban a Mini, vagy Tolcsvay - védőszentje is. Ha a klub egyszer újra rock helyszínként üzemelne, csak az ő nevét viselhetné.

A Mini együttes 1969 őszén mutatta be először a Bem Rakparton műsorát és 50 éven keresztül kisebb-nagyobb megszakításokkal/sikerrel itt is játszott, hogy most 2019. november 17-én végleg szétváljon a zenekar és a művelődési ház útja. A csajok elaléltak, ha meglátták, a pasik pedig irigykedve csodálták a siker kapuján dörömbölő zenekart. A Mini pedig kereste az utat valahol a blues, a jazz és a rockzene környékén. Török Ádám mesélte nem rég, hogy még ők is meglepődtek, hogy a budai kerületekből érkeztek legtöbben a gazdag fejesek nyílt gondolkodású - értsd sznob - fiataljai, akik már a kezdetekkor "értették" a Mini zenéjét. Itt Török bácsi egy lélegzetvételnyire megállt, majd így folytatta: pedig még mi sem értettük...

Bizony az igazgatónő neve mellett Török Ádámot is ki kell emelni, mert ő is rengeteg tehetséges zenészt, zenekart fedezett fel, támogatott. Az már csak mellékmondat, hogy akik ezek közül aztán túlnőtték, valahogy mindig elfelejtették megköszönni a segítséget. De sebaj, hiszen hol vannak ők az óta? (Na, azért van, aki a mai napig is elismert, híres muzsikus).

Ne nézz vissza haraggal

Ezeken a deszkákon virgázott először az a Papp Gyula, aki a mai napig világszínvonalon űzi a billentyűs mesterséget, de itt szerzett hírnevet magának az a Závodi János is, aki azért legendává a későbbi Piramis együttesben vált. Tátrai Tibusz zsenialitása, vagy Németh Gábor csodaszámba menő dobszólói is ezen a színpadon emelkedett törvényerőre. A maiak közül is ámulatba eshetünk például Kézdy Luca hegedűjátéka hallatán, és akkor még nem is beszéltem a jövő nagy reménységéről, a még nagyon ifjú Fehér Ádiról. Ááá, inkább fel sem sorolom, hogy ki mindenki járt a Bem Rockpart 6. alatt Török Ádám legénységi tagjaként, mert még csak véletlenül sem akarok kihagyni egyetlen nevet sem...

Az idő elszaladt, ennyi adatott és mi ki is használtunk minden egyes lehetőséget. Ha a kapu végleg bezárult mögöttünk, és soha többé nem zeng a falakon belül hangos zene, az emlékeink között örökre megmarad ez a kedves kis hely. Bár egyre kevesebben őrizzük a titkot, azért még az unokáknak elmesélhetjük, hogy volt egy rock klub, ahol... és itt mindenki mesélje el a maga történetét...

Írta: Fiery