Cikipédia 10/1 Mendoza és az az igazi rohadt rock & roll

Lassan magyar állampolgár lehet Marco Mendoza, tulajdonképpen félévente fellép Budapesten, hol a Barba Negra, hol a BackStage Pub színpadán. Ám én első sorban mégsem róla fogok beszélni, hanem arról az általa kipattintott ezer gondolatról, amiket felkavart bennem legutóbbi koncertjével. Jó szokásomhoz híven a hazai rock élet marad terítéken, de most mindezt elvetemülten Mendoza bőrébe bújtattam...

Marco Mendoza neve nem ismeretlen a rockzenét kedvelők között, hiszen eddigi pályafutása során basszusgitárosként megfordult többek között a Whitesnake, Ted Nugent, a Thin Lizzy és a The Dead Daisies zenekarokban is. Most saját bandájával nyomja. Marco az elmúlt két évben hat alkalommal lépett fel Budapesten, ahol bemutatta a 'Viva La Rock' című albumát. (Ebbe belefért még az időközben a The Dead Daisiesszel adott két koncertje is). A mostani esemény címe: 2019 EU Winter Tour' power trió felállásban. Csapatának tagjai Tommy Gentry gitáros és Kyle Hughes dobos.

Csak néhány jó szó

Különös kíváncsisággal sétáltam le ezen a vasárnapon a BackStage Pubba. Aki ismer engem, az tudja, hogy a hét utolsó pihenőnapján kifejezetten utálok bárhová is kimozdulni, mégis valami megmagyarázhatatlan gondolat azt erőltette bennem, hogy csattogjak le és kukkantsak bele a műsorba, nem fogom megbánni.

Bennem már az is kérdéseket vet fel, hogy sportcsarnokokat, stadionokat megtöltő világsztárok miért jönnek aranykalitkájukból egyre többen és egyre többet egy budapesti elit rock klubba. Elsőre fel nem foghatom, vajon miért éri meg nekik egyenesen Amerikából ide repülni és pár ezer forintért száz-kétszáz érdeklődő előtt fellépni.

Nyílik még a sárga rózsa

Ezen az estén is minden ugyanúgy indult, mint bármely más esetben, ha egy hazai kedvenc lép fel. Este héttől szép lassan csordogált befelé a közönség, semmi türelmetlenség, semmi feszültség. A korábban érkezők támaszthatták a bárpultot, vagy tapsolhattak a 30 percet lenyomó osztrák előzenekarnak, nyugiban dohányozhattak kint az udvaron és iszogathatták söreiket. Nem értem hová tűnt az a hajdani őrület, amikor egy világhírű zenész hazánkba látogatott. Micsoda boldogság ült az arcokon, ha csak egy pillanatra is, de megláthattuk a hatalmas fekete függöny mögött kibontakozó alakját, amikor a gitárokat állította be. Az már más kérdés, hogy nem is a sztárt láttuk, "csak" egy road-ot. Ma meg már az sem hoz lázba senkit, hogy fesztelenül beszélgethet egy Óperenciás tengeren túlról érkezett világhírességgel, sőt, akár több tucat szelfit is készíthet vele. Bizony, kicsit eltompult minden élmény, ami valamikor hihetetlen nagy dolognak számított.

Tulajdonképpen Mendoza belépője sem sokban különbözött az eddig megszokottaktól, csak most nem Kálmán Gyuri, vagy Zefi lépett a színpadra, hanem egy amerikai híresség és annak két társa. Hátul a keverőnél eleinte még nagy volt az izgalom, hogy a kijövő hangok megfeleljenek a magas szintű elvárásoknak, de idővel ez a terület is a nyugalom tengerévé vált.

A koncert pedig lezajlott, ahogy a többi magyar amatőr és profi zenekar esetében egyaránt. Voltak érdekes és kevésbé érdekes művek, közben a hős a koncert közepén kiment gitárjával a rajongók közé és együtt énekelte velük, hogy Őrizd a békét természetesen angolul. Ez sem volt extra, hiszen sok hazai zenész él a tömeg közé slattyogás és ott villogás lehetőségével. Észrevettem azt is, hogy a buli vége felé Mendoza egyre többet énekeltette külön a közönséget. Már nem bírta annyira a torka, mert ugye ő is csak egy ember. Persze, ha ő lenne Észak Korea elnöke, vagy minimum a pókember, akkor menne ez is, de nem az.

Szárnyakon szédülő

Mégis akkor mi az, amiért úgy gondolom, hogy erről az estéről beszélnem kell? Az első taktustól az utolsóig a '70-es - '80-as évek feelingje hasított a levegőben. A zene olyan húzós volt még a leglassúbb szám alatt is, hogy újra rá kellett ébrednem, miért nem tud kimenni soha ez a korszak a divatból. Pontosan ez a hangzás az, amit a mai zenéből hiányolok. A "nagy öregek" írnak ugyan új dalokat, ráadásul sokszor egész jókat, de a közérthetőség kedvéért a jelenkor zenei világával itatják át, miközben csendben még mindig a '80-as évek dallamai köszönnek vissza. Ez az ötvözet pedig még a rockzenében is egyre lágyabb ringatást ad a fülnek. Mendoza esetében pedig semmi sallang, csak az a kőkemény, hiteles Led Zeppelines, Black Sabbath-os, Thin Lizzy-s húzós, csattanós, ellentmondást nem tűrő, letisztult hagyományos blues, vagy rock muzsika. A dob úgy lüktet, mintha öt dobos ülne a szerkó mögött, még sincs szét ütve a dal. A basszus szigorúan szól és kötelezően hozza az alapokat - sokszor még annál is többet -, míg a gitár a hagyományos akkordoktól csak a szólók idejére búcsúzik, de ha kell sír, zokog, futamokat játszik és minden hang a helyén van. Itt nincs szabad járkálás, zenei demokrácia, minden hangnak meg van a maga különösen fontos szerepe. Ezt a zenét tudni kell játszani!

A folyóparton ülve

Ahogy elmerültem a hard rock tekintélyt parancsoló dallamai között, agyam hátsó eldugott raktárterméből egy 1981-es koncert emléke kúszott elő. Akkori kedvenc helyi zenekarom ünnepi nagy koncertjét néztem. Minden tökéletes volt, imádtam a buli minden másodpercét és őszintén sajnáltam, amikor vége lett, mert ezen a napon valóban rettenetesen kitettek magukért a fiúk, de utánuk következett a Tátrai Tibusz, Papp Tamás, Frenreisz Károly felállású Új Skorpió. Az az élmény alapjaiban rengette meg a zenéhez kapcsolódó gondolatvilágomat. Hiába szerettem nagyon a kerület zenekarát, hiába fújtam kívülről a dalaikat, Kareszék ismeretlen tartományokba, zenei magasságokba emelték a számomra addig ismert színvonalat. Olyan érzésem volt - senkit nem megbántva -, mintha a kazettás magnós csujogató után megszólalt volna egy szuper hifin a Dire Straits. A magam részéről ettől a naptól kezdve hiszek a triók létjogosultságában, noha már akkor is szerettem minden idők egyik leglegendásabb - mégis tiszavirág életű - zenekarát, a Cream-et.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy számomra csak a trió felállás érdekes, egyszerűen csak élvezem, hogy mennyi mindent képes kiadni magából három zenész, hogyan töltik ki a hiányzó hangszerek és vokálok keltette űrt. Talán éppen ezért van a mai napig kevés trió felállású banda, mert itt már nem lehet elbújni a hangszer mögé, itt az első perctől az utolsóig minden hangnak fontos szerepe van. Így vagyok a ZZ Top, vagy a The Police legénységével is. Nem bonyolult muzsika, de a dalaikat nagyon kevesen tudják olyan érzéssel visszaadni. Itthon az Új Skorpió után már nem sűrűn alakultak hasonló felállású bandák és az utolsó évtizedben számomra a Backbeat és a Trio Target állt a zsenialitás küszöbén.

Szeretném a homokórát megállítani

De térjünk vissza Mendoza triójához! Hiába az új szerzemények, a dalok úgy szóltak, mintha azokat Jimmy Page írta volna 1975-ben és ez az, ami rettenetesen hiányzik nekem 2019-ben, amikor túl van komplikálva, ki van finomítva, vagy le van egyszerűsítve minden. A gitárszólókat a mai fiatalok már unják épp úgy, mint az öt perces számokat. Ugye, hová tűntek a 10-15 perces balladák? Rájöttem, hogy - tisztelet a kivételnek - nem véletlenül nem érdekli a mai zenész palántákat a hard rock korai időszaka, ugyanis azt az életérzést már nem tudnák vissza adni. Ha elmegyek egy Beatrice koncertre, hallom a dalt, meg ügyes a gitáros, de semmit nem kapok vissza abból az ízből, amit megkaptam még pár éve is Lugosi Lacitól. Bill zenekara is tele van fiatal tehetségekkel, az oda passzolt hangokat ugyan hallom, de nem úgy sír a gitár, mint mondjuk Tibusz kezében. A rockzene íze az, ami hatalmába kerített és úgy elvarázsolt, hogy egész héten dübörgő szívdobogással vártuk a következő koncertet, mert akkor az olyat odabaszott, hogy még a szocialista rendszer is belesántult és Kádár János is titkon magára csavarta faterja két számmal nagyobb elnyűtt kockás ingét és térd alatt szűkre varrta a farmerét.

A bika jegyében

Tibuszról jut eszembe, a minap olvastam a közösségi média felületén egy elég hosszúra sikeredett vitát, melyben néhányan igyekeztek párhuzamot vonni Tátrai és Radics Béla gitár tudásával kapcsolatban. Álljunk meg egy kicsit és gondolkozzunk már el azon, hogy Tibusz 68 éves és szerencsére volt lehetősége és ideje kibontakozni a "szabad világban" is, míg Béla 36 évesen - még a szoci időben - elhunyt. Ki tudja mit hozott volna ki belőle az új rendszer? Szerintem még részletesebben megismerhettük volna a valódi énjét és zenei világát, ugyanúgy, mint Tátraiét. Nem is lenne szabad a tudásukat, tehetségüket összehasonlítani, mert mindketten zsenik és mindketten hallhatatlanok.

A rendszerváltás után mennyit változott Feró, Hobó, vagy akár Pataky Attila zenei és gondolati világa, mennyire teljesedett ki és mennyivel másabb zenei világot alkotott meg Tátrai? Szerintem joggal gondolhatjuk, hogy Radics sem maradt volna el tőlük semmilyen tekintetben.

Mendoza muzsikája megmozgatott bennem valamit, újra felszínre hozta azt a lázat, amitől a rock nemzedék oszlopos tagja lehettem, újra kaptam egy kis töltetet abból az időből, abból a feszes ritmusból amikor még merőkanállal mérték a rockzene bőséges levesét és nem lyukakkal finomított kiskanállal. Ez az a zene, amit már jó pár éve kerestem...

Írta: Fiery